Kenzie folyton belehápogott a mikrofonba, Li megkergetett az egyik dobverőmmel, én meg ezt megunva ráültem, és elfogyasztottam egy banánt

Hali! Sajnálom a késést, de most itt a következő fejezet. Anyám, ez más a huszadik. Dupla X! Komolyra fordítva a szót, remélem tetszeni fog, bár nem ez lett életem legjobb fejezete... És Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Amint a gépünk földet ért, elsőként szálltam le róla, és rohantam a rajongókhoz. Több tucatszor írtam le a nevem, álltam be fotózkodni, vagy csak öleltem meg valakit. Sokan megjegyezték milyen boldog vagyok. Hogy ne lennék, amikor itthon vagyok! Láthatom Ash-t, Ethan-t és Sophie-t, a szülővárosom, mindent ami fontos nekem. Amikor nagyon elfáradt a kezem meg az arcom, elköszöntem a rajongóktól, a lányoktól -akikre rábíztam a bőröndjeimet-, majd  taxi után kutattam. Találtam is egyet, ahonnan egy néni szállt ki, és én, mint angyali teremtmény -haha-, segítettem neki, amiért kaptam egy cukrot(!). Beszálltam a hátsó ülésre, majd a zsebemből előhalásztam a papírfecnit, amin a cím volt.

-Hova vihetem, kisasszony?-kérdezte a sofőr.

-Erre a címre szeretnék menni.-adtam át a fecnit.-És ha lehetne, amilyen gyorsan csak lehet.

-Csak nem a barátodhoz igyekszel?

-Hát... Nem úgy a barátom. Illetve, most még. Tudja, ez bonyolult.

-Semmi sem olyan bonyolult.-mosolygott rám a visszapillantóból.

-Nos, az egész ott kezdődött...-És elmondtam a "kapcsolatunkat", a költözést, Ethan-t, és a turnét.-Szóval most éppen oda tartok, hogy meglepjem.

-Remélem boldogok lesztek!-köszönt el, amikor megérkeztünk. Kifizettem az utat egy kis -vagy sok?-borravalóval egyetemben. Idegesen álltam a ház előtt, és már indultam volna felé, amikor kinyílt az ajtó. Egy lány és egy fiú jött ki nevetve az ajtón, és láthatólag jól elvannak. Viszont az én szívem darabokra tört, a mosolyom pedig egyből lehervadt. Ashton volt az a fiú, aki vigyorgott mint a tejbe tök. De egy másik lánnyal. 

Sírva futottam a legközelebbi parkba, ahol leültem egy padra, és a tenyerembe temetett arccal sírtam tovább. Ki az a lány? Ennyit jelentettem volna neki? Azok után, amit átéltünk, csak egyszerűen lecserél egy természetes, gyönyörű lányra, aki láthatólag boldoggá teszi.

-Charlie?-hallom meg Luke hangját.-Jól vagy?-ült le mellém.

-Persze.-szipogtam. Megtöröltem könnyáztatta arcom,majd mély levegőt vettem.-Miért ne len-nék jól, ami-amikor megak-megakarom lepni azt a személyt, akit szer-szeretek, de-de ő egy má-másik lány-lánnyal nevet.

-Jaj, te. Ash nem cserélt le. Gemma csak egy barát. Még mindig téged szeret, és nagyon hiányzol neki, csak épp rosszkor jöttél. Azért nevettek, mert Mikey jókedvre akarta deríteni, és mondott valami olyat. De amikor elfutottál-pont akkor jöttem ki-, reménykedve nézett rád, hátha te vagy az, de annyira elvesztette a hitét, hogy csak megrázta a fejét. Gemma próbált beszélni a fejével, lelket önteni belé,de... Senkinek nem sikerül. De ha most visszajössz velem, akkor végre jól lenne. Bár... Lehet, hogy előbb megijedne tőled.

-Kösz. Ez az utolsó rendes volt.-mondtam szarkasztikusan.

-Szívesen. Na, jössz?

-Nem. Nem állok készen. Majd holnap.

-És azt szeretnéd, ha nem szólnék neki, hogy itt vagy?

-Megtennéd?-néztem rá könyörgőn.

-Meg.-sóhajtott. 

-Köszönöm!-öleltem meg.

Másnap hullamódra járkáltam,amit meg is jegyzett Logan. Olyan 11 felé járhatott az idő, és Logan-nel épp filmet néztünk, amikor Li bekiáltott nekem. Felálltam az ágyamról, és kimentem. Az ajtóhoz libbentem, majd kinyitottam azt. Az illető szinte azonnal megragadta a kezem, és magához húzva, ajkaimra tapadt. Hirtelen ért ez, teljesen lefagytam. Elhúzódtam tőle, és szembetaláltam magam Ashton vigyorgó képével.

-Luke mondta el?-kérdeztem.

-Nem. Csak annyit mondott, hogy már itt vagytok.

-Honnan tudtad, melyik hotelben szálltunk meg?

-Csak itt volt ekkora tömeg.

-Igaz. De miért jöttél ide? Nem kellett volna.

-Megint kezded? Nem érdekel mit kellett volna, vagy nem, én itt vagyok, és nem érdekel semmi. Hónapok óta nem láttalak, és kibaszottul hiányoztál. Csak annyit akarok, hogy legalább egy órát velem tölts,mert már beleőrülök a hiányodba.

-Itt leszünk egy hétig, lesz időnk. De most nem jó, mert mennünk kell nemsoká próbára.

-És holnap?

-Nem tudom. Szoros a beosztásunk, és megyünk más helyre is, például haza. Hónapok óta nem jártam már otthon, és tudod London nagyon messze van onnan. Pár napot ott leszünk, pihenünk, aztán indulunk vissza Angliába.

-Azért… szakítasz majd rám időt, ugye?

-Persze.-ígértem meg.-Mindenképpen fogok.

Sajnos olyan szoros időbeosztásunk volt, hogy semmire nem volt időnk. Interjúk, fotózások, koncertek, egész nap. Amikor volt pár perc szabadidőnk, vagy aludtunk, vagy a rajongóknak bohóckodtunk képeken, videókon, vagy csak szövegben. Aztán végre eljött a nap, amikor indultunk drága, egyetlen szülővárosunkba. A hét, amit ott töltünk elég laza lesz szerencsére, szóval ott végre kifújhatjuk magunkat. Első nap lesz egy interjú, a helyi rádióban, majd este koncert, aztán három szabadnap, majd még egy koncert, aztán másnap indulunk tovább.

-Heló mindenkinek! Hogy telik eddig a napotok? Nos nemsokára megtudhatjátok hogyan telnek a napjaik a híres CME-nek, ugyanis mindhárman itt ülnek velem szemben, és fülig érő vigyorral várják a kérdéseket. De mindenekelőtt hallgassuk meg egyik csodás számukat, melyhez nemrég készült videoklip.

Amint vége lett a dalnak, elkezdődött a szokásos kérdésekre válaszolgatás, majd pár rajongót kapcsoltak be az adásba.

-És hogyan jutott eszetekbe ez az ötlet?-kérdezte a műsorvezető az új klippünkről.

-Ez egy nagyon vicces történet.-kezdte Kenzie.-Az ötlet úgy született, hogy éppen egy vígjátékot néztünk, és az egyik jelenet annyira megtetszett, hogy arra gondoltunk „Na ennek benne kell lennie a következő videónkban!”. Persze  kicsit megváltoztattuk, de szerintem pont hozzánk illik.

-Ugyan olyan idióta, elcseszett valami, mint mi.-vágott közbe Li.

-Persze engem kivéve.-fényeztem az egómat.

-Aha. Az a kis porszemnyi önbizalmad mondatja ezt veled?-nézett rám összeszűkített szemekkel Li.

-Annak a porszemnek nagyobb az IQ-ja, mint neked.-vigyorogtam rá.

-Lányok!-kiáltott fel Kenzie.-Ne itt mutassátok meg mennyire idióták vagytok, ez élőben megy. Nem tudják kivágni.

-Bocsánat.-hajtottunk le a fejünket.

Ezután hangpróbára mentünk, és mire azzal végeztünk –Kenzie folyton belehápogott a mikrofonba, Li megkergetett az egyik dobverőmmel, én meg ezt megunva ráültem, és elfogyasztottam egy banánt-, már csak egy óra volt a koncertig. Az az egy óra is hamar letelt, és a kezdés előtti percben nem hallottam semmi mást, csak a rajongók sikítását. Őszintén megmondva, először nagyon fájt a fülem, és azt hittem beszakad a dobhártyám, most viszont nem tudnék nélküle élni. Ez ad erőt egy koncert előtt, hogy olyan beleéléssel csináljam, amilyennel csak tudom.

-Remélem mindenki felkészült élete legjobb éjjelére! Mert most olyan bulit csapunk, hogy azt hetven év múlva is emlegetni fogjátok. Vagy nem, majd meglátjátok. De kezdjünk is bele.

Fantasztikus újra itthon játszani. Olyan energia szabadult fel bennünk, amit rég éreztünk. És ez tuti eltart majd a turné végéig. Olyan másfél óra, két liter víz és egy tönkrement pólóval később, szusszantunk egyet. És amikor minden jó és nyugodt, jön a meglepetés!

-Ha már minden ilyen szép és jó, akkor jöjjön egy kis meglepetés.-szólalt meg Li.

-Egy világ rajong értük. Egy világ hever a lábuk előtt. Egy világ kántálja a dalaikat. Itt és most, a színpadon mellettünk…a 30 Seconds to Mars!

-Az más te hülye.-csapta tarkón Elisa.-Kenzie úgy akarta mondani, hogy a 5 Seconds of Summer.

A visszafojtott nevetésből hatalmas sikításvihar zendült végig az arénán. A négy srác nevetve jött fel a színpadra, és végigölelgettek minket.

-Remélem most már lesz időd.-suttogta a fülembe Ash, amikor megölelt.

-Lesz.

Örök űr a szívemben, amit csak a baromságaik tudnak kitölteni.

Halo! Tudom, elkéstem egy héttel és egy nappal, de mentségemre szóljon, hogy Star Wars-t néztem, és mindenki tudja, hogy minden idők legjobb sci-fi filmjét nem lehet nem nézni... Szóval bocsánat. De itt a rész -vagy is nem rész, hanem olyan amolyan átkötő fejezet. Azért remélem tetszeni fog! 

-Több millió ember előtt fellépni egy turnén, fantasztikus . Nem számítottunk ennyi emberre, max pár százra. De ezrek jöttek el megnézni minket, és fantasztikus bulikat csaptunk.-mondta Li. Egy interjú elején vagyunk, ahol a turnénk eddigi részéről nyilatkozunk.

-Szóval ti úgy fogjátok fel a koncerteket, mint egy bulit?-jegyzetelt szorgosan s riporternő.

-Tulajdonképpen igen. Tudja,  ha zenélhetünk az nekünk maga az élet. És az, hogy ezt olyan embereknek csináljuk, akik szeretik a zenénket, még jobbá teszi. A rajongók olyanok, mintha a családunk lennének, hisz ott vannak velünk a jóban, és a rosszban is.-fejtette túl Kenzie. Hát, körülbelül mint mindig. Nem tud keveset beszélni.

-Értem. És mit szerettek a rajongókban a legjobban?

-Mindent.-mondtuk egyszerre.

-Úgy értjük, hogy a rajongók nélkül egy előadó sem tartana ott, ahol most. Nekik köszönhetjük, hogy ezt csináljuk most. Mert ha ők nem támogatnának minket, nem lennénk itt.-feleltem most én.-Az, hogy egy fáradt utazás után odamegyünk hozzájuk, beszélünk velük, képet csinálunk, meg minden, nekünk is jót tesz. Olyankor felébredünk a nehézségekből, és a jó oldalát látjuk ennek. A rajongók bátorítása segít túlélni a nehézségeket. És szerintem minden zenész és színész nevében beszélek, ha azt mondom, hogy tartozunk az embereknek, akik megveszik a lemezünk, megnézik a filmjeink. Mert nélkülük nem dolgozhatnánk, nem csinálhatnánk azt, amit szeretünk. Igaz, van amikor túllépnek egy határt, és őrültségeket csinálnak…

-Például felhajítanak egy alsónadrágot  a színpadra?-vágott közbe Kenzie.

-Vagy megkérik a kezed?-kontrázott rá Li.

-Igen. Vagy amikor bántják azt, akit szeretsz. Az az igazi rajongó, aki elfogadja a barátod/barátnőd, mert nekik az a fontos, hogy te boldog légy. Hisz mennyi ilyen van a hírekben? A párok azért mennek szét, mert nem bírják a sok bántást, és inkább szenvednek ők, minthogy a rajongók szíve törjön össze.

-Veletek is ez történt?-csapott le egyből a témára.-Ashton-nal is ezért szakítottatok?

-Ez bonyolult. Ott volt a költözés is. Úgy gondoltuk a távkapcsolat nem működne.

-Tudom, hogy ezerszer megkérdezték már, de a repülőtéren történtek egyértelműek voltak. Aztán rá egy hónapra Londonba utazott. Azóta nem is találkoztatok?

-Nem találkoztunk. Beszélni sem volt időnk, mert nekik elkezdődött a turné, mi is elkezdtünk készülődni, így elfoglaltak voltunk. De szerintem nyugodtan mondhatom, hogy barátok maradtunk, ahogy a többi fiúval is.

-Oh, hogy hiányzik a hülyeségük.-tette kezét a szívére Kenzie.-Örök űr a szívemben, amit csak a baromságaik tudnak kitölteni.

-Szerintem ne menj színésznek.-paskoltam meg a vállát.

-Kösz. De azért nem is volt rossz! Most mondd meg neki Li.-fordult vigyorgó bandatársunk felé.-Ch. Kösz.

-Szerintem térjünk vissza a turnéhoz.-javasolta Elisa.

-Rendben. Meséljetek a show mögött rejlő kemény munkáról. Milyen egy ilyen turné másik oldalán lenni?

-Hm… Mindenképpen azt mondanám, hogy rengeteg munka kell ehhez. Rengeteg ember dolgozik a háttérben. A világosítók, a hangosítók, a fodrászok, a stylistok, vagy akár a színpadépítők is fontos részei a koncerteknek. Nélkülük nem menne semmi.-sorolta fel a fontosabb embereket Kenzie. Persze mindenki ugyanolyan fontos!

-A turnémenedzserek is nehéz munkát végeznek, hisz ők felelnek a pontosságért, hogy mindenhol pontosan ott legyünk, hogy miden jól menjen. Ránk is kell figyelni, mert elég vadak tudunk lenni. Logan mondjuk ezért lenne itt!-nevettem fel.-Csak lélekben még ő is gyerek, így legtöbbször ő is benne van a hülyeségekben.

-Megvan!-kiáltott fel Li.-Eszembe jutottak a legfontosabb emberek.

-Kitalálom. Csak nem mi?

-Nem vagy vicces.-nézett szúrósan Kenzie-re.-A hangszeresek. Nincs olyan koncert, amikor ne törne el Charlie dobja, szakadna el akár egy húr, vagy –meredek helyzetekben- egy-egy ruhadarab.

-Tényleg! Múltkor is ez volt. Nekem elszakadt a pólóm –a hátulján egy hatalmas lyuk tátongott-, Li-nek meg egy húrja adta be a kulcsot. Azelőtt meg Charlie széke tört el.

-Öhm.. Kenzie. Az a dobverőm volt. Majdnem fejen találtalak vele.-húztam el a számat.

-Oh, ja tényleg. Hé! Máskor ne felém célozz vele.-szegezte rám mutatóujját.

-Bocsi! Véletlen volt.-emeltem fel a kezeim védekezésképpen.

-Úgy hallom veszélyes lehet egy ilyen koncert.

-Ugyan. Van az így. A rajongók élvezik az ilyen vicces helyzeteket. Amikor elfelejtjük melyik dal jön, vagy épp a szöveg megy ki a fejünkből. De olyan is volt, hogy megcsúsztunk, elestünk, vagy amikor Washingtonban volt az első fellépésünk, és Li hátsófelén rúgta Kenziet a szólója közepén, ő  meg belesikított a mikrofonba. Aztán hülye fejeket vágott neki, szegény meg tök hamisan énekelt.-meséltem el a fővárosban történteket.

-Annyira nem is voltam hamis.-húzta fel az orrát Kenzie.

-Dehogynem.-ellenkeztünk Li-vel egyszerre.

-Lányok, a rajongók biztos nagyon fogják élvezni a kis élménybeszámolókat, de sajnos egyre fogy az időnk, szóval nem lenne gond, ha folytatnánk?

-Bocsánat.

-Semmi baj. Nos.. Milyen érzés több száz rajongó előtt fellépni nap mint nap?

-Fantasztikus. Az az energia, amit a rajongók közvetítenek felénk, egyszerűen… Nehéz szavakba önteni azt az érzést.

-Olyan..-vágtam közbe.-..mintha be lennénk állva! Mármint… az a hihetetlen érzés, amikor szárnyalsz a zenében, hasonló lehet a drogozáshoz. Mert ha arra egyszer rászoksz, nehéz leállni vele. Most ez pont ugyanolyan. Nem tudjuk, hogy le tudnánk e állni vele. Az életünk része lett.

-Érződik a hangotokban az a mérhetetlen szeretet mind a zenélés, mind a rajongók iránt.

Ez természetes. Ha mondhatom így, szerelmesek vagyunk a zenébe. Zene nélkül nem léteznénk. Mindenkinek szüksége van a zenére. Legyen szó komolyzenéről, pop-ról, rock-ról, vagy bármiről. A zene az egyetlen dolog, amit nem lehet megsemmisíteni. –vontam vállat.-A zene lételem. Mint a levegő. Sokaknak a zene az egyetlen menedék. Van aki a zenének köszönheti az életét. Mi is. Ha nem lett volna a zene, talán sose ismerjük meg egymást. Akkor nem találkoztunk volta azzal a rengeteg csodás emberrel.

-A zene az élet nekünk. A legfontosabb dolog, és ezt mindenki tudja rólunk. A családunk, a barátaink, a szeretteink, mind tapasztalták már, mit meg nem teszünk a zenéért.-folytatta gondolatmenetem Li.

-Merthogy képesek vagyunk egész éjjel a gitárral a kezünkben gyakorolni, csakhogy tökéletes legyen. Persze sose sikerül tökéletesre. Emlékszem, volt olyan, hogy két teljes napig nem aludtunk, nem ettünk, csak zenéltünk, és a végén úgy kellett kényszeríteni minket, hogy menjünk aludni.

-Rendben lányok. A gép csakis ránk vár, szóval siessünk.-sürgetett minket Ann.

-Irány HAZA!!!-kiáltották.

-Irány haza.-erőltettem magamra egy mosolyt.-Irány egy nehéz hét…-motyogtam magamnak.

-Végre hónapok múltán visszatérhetünk oda, ahol elkezdődött minden.-áradozott Li.

Király… Már ami.

Ott van az a de.

-Ashton!-löktem el magamtól.-Ezt nem tehetem. Alig fél órája, hogy igent mondtam Ethan-nek, nem csalhatom meg!

-Nem érdekel Ethan.-szorított újra a szekrényhez.-Kérlek, maradj velem!

Kétségbeesett hangjára megtört minden ellenkezésem, és ajkaink szenvedélyesen tapadtak össze. Szinte a fellegekben szálltam, ahogy kezei derekamat simogatták, miközben hajába túrtam. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól, én pedig egyből lehajtottam a fejem. Mutatóujját az állam alá téve emelte vissza kobakom, hogy szemembe nézhessen.

-Ha tudnád mióta várok már erre.

-Öt perce?-tippeltem.

-Öt hete.

-Komoly?-nevettem el magam.

-Halál komoly.-nézett mélyen a szemembe.-Öt hete várok erre, amióta felszálltál arra a rohadt gépre, hogy mérföldekre utazz. Öt hete, mióta folyton azon rágódom mit ronthattam el, amiért elhagytál, pedig jól tudom, hogy soha nem is voltál az enyém!Én csak… Szeretnék még egy esélyt, és ígérem, hogy most nem fogom elcseszni.

Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondjak. Ráharaptam alsó ajkamra, mire tekintete egyből odavándorolt. Megint közelebb hajolt, de mielőtt megcsókolt volna, visszakapta szemeit az enyéimre.

-Nem megy.-ráztam meg enyhén a fejem.-Szeretlek, te is tudod, de… Ott van az a de. És ez épp elég.

-Így inkább vele vagy, minthogy boldog légy?

-Ha vele vagyok, egy ember boldog. Ha veled lennék, senki sem lenne az. Teljesen nem. Rossz lenne a távolság, nem csak nekünk, de mindenkinek. De így legalább egy embert boldognak láthatok. Még ha közben a szívem kettészakad is.

-Az én szívem csak a tiéd.-húzta kezemet a szívére.-És ha kell, örökké vár rád.

-Nem kell ezt tenned. Biztos van olyan lány, aki sokkal jobb nálam. Akivel boldog lehetnél. Aki ott tud lenni melletted.

-Nincs nálad jobb lány. Nincs más, akivel boldogabb lehetnék. Nekem te kellesz.

Legszebben ragyogó szemei elkábítottak, ahogy elvesztem bennük, és már csak azt éreztem, ahogy ajkaink újra találkoznak. Igaz, csak egy apró puszi volt, nekünk többet jelentett ezer szenvedélyes csóknál.

-Le kéne menni.-húzódtam el. Összefontam a karjaim magam előtt, és zavartan egyik lábamról a másikra helyeztem testsúlyom. Elindultam kifelé, és a lépcsőn jártam már, amikor Ash utolért. Odalent Li és Kenzie össze vissza csacsogtak, míg a srácok csak mosolyogtak rajtuk. Ethan mellé ültem le, aki egyből átkarolt, és nyomott egy puszit az arcomra. Mosolyogva dőltem oldalának, miközben Elisa múltkori telefon gondjának történetét hallgattam.

-Egyszerűen nem akart bekapcsolni, bárhogy nyomkodtam, mire rájöttem, hogy talán fel kellene tenni a töltőre!

-Én megmondtam, hogy csak lemerült.-vont vállat Logan.

-Tudjuk, hogy te milyen okos vagy, nem kell mondani.-gúnyolódott Kenzie.

-Te velem ne merj így beszélni!-nézett rá felháborodottan, és meglökte a vállát, de valahogy sikerült lelöknie, így mind hatalmas nevetésben törtünk ki.

Az a két nap,amit még Ash itt töltött,maga volt a borzalom. Mindent bevetett,hogy rábírjon a szakításra. Ethan sokszor átjött,elmentünk randizni,és az igazat megvallva nem volt olyan dolog,amiről ne Ash jutott volna eszembe. Borzasztó barátnő vagyok,hisz amíg a barátom nem messze azt hitte milyen tökéletes lányt talált,addig én Ashton-nal vagyok. Mármint nem járunk,csak...
-Chars!-kiáltott fel bátyám.-Ha nem érsz le 5 másodpercen belül,elkezdjük nélküled!
-Megyek!-ordítottam vissza. Letettem a telefonom,majd az ajtó felé indultam. A folyosón összefutottam Ashton-nal,aki vigyorogva ölelt magához.
-Horrort nézünk. Jössz?
-Melletted ülhetek?
-Tudod,hogy nem félek.-kuncogtam a nyakába.
-Igen. De ha én félek,majd megvédesz.
Ellöktem magamtól,majd lesprinteltem a lépcsőn,és egy tökéletes csúszással a kanapéra érkeztem. Logan a két grácia között ült,mint védelmező/képernyő eltakaró párna. Amolyan "ezt benézted" vigyorral néztem rá,mire visszafintorgott.
-Haveeeer! Ha már ott vagy,betennéd?-kérte meg bátyám az éppen utánam lesétáló sráctól.
Berakta a dvd-t,majd leült mellém-szerencséjére ez volt az utolsó szabad hely a tv-vel szemben. A jobbomon Li ült,Logan másik oldalán meg Kenzie. A film elindult,és amikor a "Igaz történet alapján!" felirat megjelent, lila hajú barátnőm felsóhajtott. Mind kuncogtunk rajta,mert mindig ezt csinálja. Mármint nem fél, csak utána egy hétig folyton azon kattog hogy vajon vele is megtörténhet e az, ami a filmben volt.

Másnap reggel korán keltünk, hogy kikísérjük Ash-t a reptérre. A szülők már előző este elköszöntek tőle, szóval reggel csak négyen kísértük ki.

-Remélem nem most találkoztunk utoljára.-ölelte meg fiúsan Logan Ashton-t.

-Én is remélem. Vigyázz a lányokra. Vagy a lányokkal.-nevetett.

-Te is nagyon fogsz hiányozni.-mondták gúnyosan egyszerre az emlegetettek –kivétel én. De azért ők is megölelgették szegény srácot. Végül elém lépett. Komoly arcomon hamar megjelent egy mosoly, melyet csak ő tud előhívni.

-Vigyázz magadra.-öleltem meg.-Szeretlek.-suttogtam, miközben összeszorítottam mindkét szemem.

-Én is szeretlek. Hiányozni fogsz.

Elhúzódtunk egymástól, mert a hangosbemondóban megszólalt, miszerint megkezdhetik a beszállást az Ausztráliába tartó gép utasai. Ash felvette a sapkáját, meg a napszemüvegét, majd egy intés után elindult becsekkolni.

Csak néztem, ahogy felszáll a gépre, és újra mérföldekkel arrébb lesz. És most volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy soha többé nem látom őt.

Egy héttel a turnénk kezdete előtt, Ethan szakított velem.

-Nem mehet ez tovább. Látom rajtad, hogy nem tudsz boldog lenni. Sajnálom, hogy nem én vagyok az igazi neked. Köszönöm, hogy megpróbáltad, köszönöm ezt a csodás időt, amit veled tölthettem. De itt az ideje véget vetni a szenvedésnek. Nem voltál boldog, így én sem lehettem az. Remélem a sors talál módot arra, hogy vele legyél.

Ennyi volt. Véget ért a kapcsolatunk, de bánkódni nem volt időm, hisz a turné előkészületei minden szabad percem elvették. De nem bántam, ahogy a lányok sem, mert a rajongóinkért bármire képesek vagyunk. Még arra is, hogy éjjel 2-kor internetes minikoncertet adjunk…

És itt vagyunk most. Egy több hónapos koncertsorozat előtt állva, több száz ember előtt zenélve. Nincs is ennél jobb érzés.

...

Sziasztok! Az van,hogy a gepem elromlott,es nem tudok ma reszt hozni. Nagyon sajnalom, mert mar kesz volt a resz,de valami miatt nem tudom bekapcsolni, szoval ma nem lesz resz. Azt sem tudom mikor lesz legkozelebb, most is telefonrol vagyok. Nagyon sajnalom, es amint tudok,hozni fogom a 18. fejezetet.  Sajnalom,jo ejt!

Hogy ebből mi lesz…

Halihó! Késő van? Egy pöppet... De itt a 17.rész! És meg kell mondjam, nagyon izgulok, hogy mit szóltok majd hozzá. Szóval ha lennétek oly szívesek, hogy leírjátok a véleményetek -legyen akár jó, akár rossz (nem fogok megsértődni)-, nagyon boldog lennék.

Zene:No idea

-Nem tudom mit mondhatnék. Ezt csak ketten tudjátok megoldani.

-Nincs mit megoldani!-morogtam.-A helyzet egyszerű. Ashton az, akivel nem lehetek együtt, Ethan pedig az, akivel együtt lehetek. Nem tudom mit agyaltam ezen eddig ilyen sokat…

-Szóval ilyen könnyen elfelejted Ashton-t?-kérdete Logan.

-Nem tudom elfelejteni. De talán egy kicsit továbbléphetek.-rántottam meg alig láthatóan a vállam. Igazából fogalmam sincs hogyan fogok továbblépni, de majd meglátjuk. Remélem…

Másnap reggel olyan voltam, mint a mosott rongy. Miután lezuhanyoztam, felöltöztem, és rendbe tettem az ágyam, lementem reggelizni.

-Jó reggelt!-köszöntem a bent lévőknek. A szekrényből kivettem egy tálat,  a hűtőből tejet, a másik szekrényből a műzlit, a mosogató melletti fiókból kanalat, majd a tálba öntöttem előbb a műzlit, rá a tejet, amiket aztán visszatettem a helyükre. Felültem a pultra, és bekaptam egy kanállal a reggelimből. Mindenki, aki a konyhában volt –Elisa, Kenzie, a szüleik, az én szüleim és Ashton-furán nézett rám, kivéve Logan.-Mi vam?-kérdeztem tele szájjal.

-Semmi.-vont vállat Kenzie.

-Azon kívül, hogy hajnali háromkor a te sikításodra ébredni nem a legjobb, képeld!-háborodott fel Li.

-Öhm… Bocs?-vontam fel szemöldököm.-Nem lesz több ilyen.

-És ha mégis? Ha mostantól minden este rémálmod lesz?-kezdte a kiakadást. Általában akkor van ez, amikor már rég nem találkozott Dan-nel. Kiakad, ordít kicsit, aztán lenyugszik.-Elegem van tudod? Elegem van, hogy folyton olyan idióta vagy. Nem gondolsz arra, hogy nekünk, a családodnak, milyen érzés azt látni, hogy tönkreteszed magad? Kirekesztesz minket az életedből. Azt sem tudom mikor mentünk el utoljára valahova csak mi hárman. Hiányzik a legjobb barátnőnk, de te észre sem veszed, mert csak saját magaddal, meg a piti gondjaiddal vagy elfoglalva. És én? Már lassan több mint két  hónapja nem láttam Dan-t, és baromira hiányzik! Mert az, hogy minden nap beszélünk telefonon, skype-on, vagy sms-ben, az nem ugyan az!

-Elisa!-csattant fel Kenzie.-A szobádba. MOST!

A szülők csak a fejüket rázva tértek vissza reggeli koffeinadagjuk elfogyasztásához, míg Logan szomorúan nézett a két lány után. Megértem, hisz olyan mintha nem csak egy húga lenne –én-, hanem a csajok is. Ash értetlen tekintettel nézett körbe, amit szintén megértek, hisz fogalma sincs mi lehetett ez. Én ugyanolyan tempóban ettem a reggelim, cseppet sem zavartatva magam. A zsebemben megszólaló telefonom miatt félrenyeltem a gondosan megrágott –háromszor, max négyszer rágtam meg csak-falatot,és heves fulladásba kezdtem. Logan hangosan felröhögött bénaságomon, de még a szüleim is elmosolyodtak (!), egyedül Ash volt olyan segítőkész, hogy elvegye tőlem a tálat, és megveregesse a hátam.

-Mi van már?-vettem fel a telefonom.

-Neked is szia. Egyébként azért hívlak, mert beszélnünk kell.

-Persze. Már hívni akartalak, csak előbb megreggeliztem, de Li kiakadt, és amikor megcsörrent a telefonom, majdnem megfulladtam, de jól vagyok, izé…csak… -hadartam.-Mikor tudnál átjönni?

-Akár most is.-vágta rá.

-Öhm…-Logan kérdőn nézett, ahogy Ash is, a szülők pedig nem is foglalkoztak velem. Logan felé próbáltam sugározni a tekintetemmel a helyzetet, s alig észrevehetően biccentetten egyet vendégünk irányába. Ő csak megvonta a vállát, mire egy „ezt nem hiszem el” sóhajt hallattam.-Gyere.

-Remek. 10 perc és ott leszek.-rakta le.

Hogy ebből mi lesz…

-Szóval, Ash. Meddig maradsz?-törte meg a közöttünk lévő csendet. A felnőttek halkan pusmogtak valamiről, amiről szerintem nem akarunk tudni… És most nem perverz dolgokra gondolok, csak… Nem tudom.

-Eredetileg négy napra jöttem. De este felhívtak a srácok, hogy beraktak egy fotózást, így egy nappal hamarabb kell visszamennem.-felelte egy vállrántás kíséretében. Miért vonogatja mindenki a vállát? Ez ilyen ragályos dolog, vagy mi?

-A munka, az munka.-bólogatott bátyám.-De legalább olyan munkád van, amit élvezel.

-Pontosan.-értett egyet Ash. A srácok elbeszélgettek, én meg azt hallgattam, ahogyan mindenféle bandákról beszélgetnek. A 10 perc leteltével csengettek,  mire felpattantam, és az ajtóhoz siettem.

-Szia!-nyitottam ki az ajtót, ami mögött Ethan állt vigyorogva. Beljebb lépett, levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, majd miután köszönt a konyhában lévő mindenkinek –mert időközben a lányok is visszaértek-, felmentünk a szobámba.-Szóval…

-Én azt…-szólaltunk meg egyszerre.

-Kezd te.-intettem.

-Rendben. Szóval ami tegnap történt… Nem tudom neked mit jelentett, de én szeretném, ha több lenne köztünk, mint barátság.

-Én is szeretném, ha nem csak barátok lennénk.-mosolyogtam kissé elpirultan.

Csak úgy mint tegnap, most is közelebb hajolt, és újra megcsókolt.

-Akkor…Leszel a barátnőm?

-Hááát… Persze!-nevettem el magam. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és simított végig az arcomon.-Lemegyünk?

Bólintott egyet, aztán mindketten felálltunk, és lementünk a nappaliba áttelepült –eléggé megfogyatkozott-társasághoz csatlakoztunk.

-Hol vannak a többiek?-kérdeztem.

-Vásárolni mentek.-válaszolt Logan.

-Hű, úgy látom pont rosszkor mentek el.-nézte összekulcsolt kezünket Li.

-Összejöttünk.-jelentettem be.

-Oh…Wow! Ez nagyszerű!-mondták tettetett örömmel a lányok. Logan ellenségesen méregette mellettem álló barátom, Ashton pedig csak meredt maga elé. Leültünk, és Kenzie meg Li egyből faggatni kezdtek. Néha magamon éreztem a két fiú pillantásait, amiktől kirázott a hideg. A lányok is néztem rám néha olyan pillantással, így egy idő után meguntam ezt, és kislisszoltam a fürdőbe. Hideg vízzel megmostam az arcomat, és csak néztem az arcom. Mit tettem? Megbántam? Öh…ne-em? Rosszul tettem? Lehet. Megváltoztathatom? Nem. Akkor megbántatnám. De így másokat bántasz!-világított rá a tényre belső énem. Úgy meg magamat bántanám! És tudom, hogy nem csak nekem lenne rossz. Aj! Sehogy sem jó semmi. Marad minden így. Legalább egy embert boldoggá tettem!

Nagyot sóhajtva szálltam ki aggodalmaim útvesztőjéből, majd megtöröltem az arcom, a kezem, és utolsó pillantást vetve tükörképemre kinyitottam az ajtót. Fejemet felemelve hátrahőköltem meglepettségemben. Ashton állt előttem, szomorú szemekkel vizslatva. Oh, anyám. Segítség! Nagyon rosszul venné ki magát, ha most elordítanám magam, hogy segítsen valaki?-gondolkoztam.

-Segíthetek?-köszörültem meg a torkom. Nem válaszolt, így megpróbáltam kikerülni, de elém állt. Balra léptem, ő jobbra –mármint neki jobbra. Én léptem jobbra, de megint elém állt.-Abbahagynád? Szeretnék visszamenni.

-Direkt csinálod ezt, ugye?-suttogta közelebb lépve. Szerintem még ő is hallotta, hogy mekkorát nyeltem közelségére. Kezeit derekamra tette, és addig követett, amíg a mosdókagyló melletti szekrénynek nem ütköztem.-Direkt kínzol, igaz? Élvezed, hogy fájdalmat okozol?

-Semmit nem csinálok. Nem kell mindennek rólad szólnia. Képzeld, ehhez semmi közöd.

-Biztos?-lehelte ajkaimra.

-Biztos.-pillantottam szájára, majd vissza szemeire. Elmosolyodott tettemre, majd ő is lepillantott az én számra. Tekintetében a vágy tüze égett, és közelebb hajolt, hogy már csak milliméterek válasszák el ajkainkat.-N-nem lenne szabad.

-Tudom.-csukta le szemeit. Akaratlanul is utánoztam, és vártam, hogy megcsókoljon.

Úgy látszik mindenben van kivétel…

Helló, helló, helló! Mizu? Én most fel vagyok kicsit pörögve, viszont azt nem tudom mitől, vagy miért... A lényeg viszont az, hogy itt a 16. fejezet! Istenem, mindjárt itt a huszadik. Egyébként szerintetek hány fejezet legyen még? Én olyan 9-re gondoltam. Azért 25 fejezet elég nem? Mondjuk ha ennek a történetnek vége, tervezem a következő blogot! Addig is jó olvasást, és kitartást a hétre!

-Nem értelek.-rázta a fejét Charlie..-Idejössz, mérföldeket utazol, és most megsértődsz, és mennél vissza? Egyszerűen fel sem tudom fogni, hogy miért vagy itt. Hogy jutott eszedbe idejönni?

-Mert szeretlek, a francba is, hányszor kell még elmondanom, hogy felfogd?-emeltem fel a hangom.-Szerelmes vagyok beléd, és bármennyire is akarod, nem tudlak elfelejteni!

-Te meg azt fogd fel, hogy nem lehetünk együtt, bármennyire is szeretnénk! Én Londonban élek, te pedig több ezer kilométerre innen. Mégis hogy lehetnénk együtt?

-Távkapcsolat? Elisa és Dan is megvannak, nem?

-Nem te hallgatod Li sírását éjjelenként, nem te vigasztalod, ahányszor csak eszébe jut Dan, és hogy nincs mellette. Nem tudod, milyen úgy élni, hogy a szerelmed egy másik kontinensen talán talál egy másik személyt, aki jobb nálad. Nem tudsz semmit erről. De én igen. Tudom milyen a távkapcsolat,és bármennyire is mutatja magát boldognak Li, én tudom, hogy mennyit szenved. Épp elég ennyi szenvedés, hát még ha azon kellene aggódnom, hogy megcsalsz-e.

-Szóval ezt nézed ki belőlem. Hát kösz, hogy ennyire bízol bennem! Azt se tudom minek jöttem. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy azzal hitetgettem magam, hogy te egy kedves lány vagy. Mekkorát tévedtem. Egy szívtelen szörnyeteg vagy.

-Ha csak azért jöttél, hogy sértegess, akkor nyugodtan távozhatsz!

-Elég legyen!-ordította Kenzie.-Mégis mi folyik itt?

-Semmi.-mondta ridegen Charlie.

Jeges pillantása a levegőt is megfagyasztotta bennem. Lefagyva álltam vele szemben, miközben Kenzie kioktatott minket.

∞

Mégis mit képzelt? Hogy idejön, én meg meghatódottságomban a nyakába vetem magam? Hát bocs, de ez nem jött be. Ethan teljesen ki is ment a fejemből, de úgy gondoltam majd másnap felhívom. A másik Ethan volt az, akit este –mikor már mindenki elaludt (Ash az egyetlen vendégszobát kapta)-felhívtam, hogy kibeszéljem a mai napot. Sophie vette fel, aki azonnal kifaggatott.

-Hogy veled mindig csak a baj van!-reagálta le monológom Ethan.-Nézhetsz rám olyan gyilkos tekintettel, amilyennel akarsz, de azt nem mondhatod, hogy nincs igazam.

-Azt nem mondtam.-mondta Sophie.

-Öhm… Srácok, jó lenne ha most az én problémámról lenne szó, szóval ha lehet, ne akkor nyírjátok ki egymást, amikor vonalban vagyok.

-Bocs. Egyébként nem tudom mit mondhatnék. Szerintem hallgass a szívedre.-közhelyelt Sophie. Kösz…

-Lehet ez az átlag lányoknál beválik drágám, de Charlie az ilyeneket túlagyalja, és még rosszabb lesz. Szóval szerintem higgadjatok le, beszéljétek meg, aztán majd meglátod mi lenne a legjobb mindannyiótoknak.

Ethan azért tud jó tanácsokat adni, mert ismer. Minden rezdülésem tudja mi, így nem esik nehezére mindig a megfelelőt mondani. Úgy látszik mindenben van kivétel…

-Ethan. Nem tudom megbeszélni vele, mert mindig veszekedés lesz a vége. Egyszerűen nem hajlandó megérteni engem.

-És arra még nem gondoltál, hogy te értsd meg őt?

-Én… Nem tudom. Nem akarom ezt az egészet, mert a szerelemmel csak a gond van. Legalábbis nálam. Sose jön össze.

-Jaj, Charlie. Egyszer mindenki boldog lesz. Mint mi, ugye?-gügyögte legjobb barátom.

-Pontosan.

-Srácok? Itt vagytok még, vagy már szegény ágyat boldogítjátok?

-Hehehe. Csak féltékeny vagy, amiért lecsaptak a kezedről. Hidd el, tudom milyen szörnyű lehet azt hallani milyen boldog vagyok, miközben te két olyan senki miatt szomorkodsz. De sajnos lekéstél rólam, a szívem már foglalt.

-Oh, most törted össze a szívem.-mondtam megjátszva a szenvedőt, pedig belül majd megpukkadtam a nevetés visszatartásától.-Jól van szerelmeseim, én mentem aludni. De ha lehet, még nem akarok keresztanyuka lenni.

-Pedig úgy terveztük nyolc hónapot adunk, hogy felkészülj, de akkor így jártál.

-Neked is jó éjt szívem napsugara!-mondta lányosan Ethan.-De most leteszem, mert meg kell leckéztetnem az asszonyt.

-Sok sikert, Sophie.

-Sok sikert, Charlie!

Miután letettem a telefonom, bevackoltam magam a takaróm alá, és egyetlen, legkedvesebb plüssállatom magamhoz szorítva lehunytam a szemem.

-Jó éjt, Fluffy úr. Remélem segítesz kitisztítani a fejem.

Hirtelen egy nagy házban találtam magam. Nem tudom hol, vagy miért, egyszerűen csak itt vagyok. Hangok szűrődtek ki valahonnan, én pedig kíváncsiságomban elindultam a hangok felé. Beléptem a szobába, amely első ránézésre egy nappali. Elhaladtam egy tükör előtt, és amikor belenéztem, magamat láttam, de valahogy mégsem. A hajam barnán omlott a vállamra, és egy szürke póló volt rajtam egy farmerrel. Ez én vagyok? Beléptem a helyiségbe, ahol ott voltak a szüleim, a tesóm, a lányok-eredeti hajszínnel-, és meglepetésemre a 5SOS srácok is. Mindenki mosollyal az arcán fogadott engem. Ash felállt és idelépett hozzám, majd puszit nyomott a számra (???) és odahúzott a kanapéra. Most mi van? Összezavarodottan néztem körbe a sok mosolygó emberkén, mert halvány lila fogalmam nem volt minek is van itt mindenki. És miért vagyunk ilyen idétlenül felöltözve a lányokkal? És mi a jó büdös istenért barna a hajam? Utálom a színét! Olyan unalmasan…unalmas. Az egyik pillanatban még ültem, a másikban pedig már álltam. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem térdelő fiút. Mi van?!

-Sokat gondolkoztam, hogy mikor lenne megfelelő az idő. De nem tudok várni addig. Szeretlek, és én lennék a világon a legboldogabb, ha a feleségem lennél. Hozzám jössz?

Sikítva ültem fel az ágyban. Szívem kétszeres sebességgel dobogott, és félő volt, hogy kiugrik a mellkasom fogságából. Logan szaladt be a szobámba, miután az ajtót hangos csattanással kivágta. Lerogyott mellém, és magához szorítva nyugtatgatott. A lányok is beértek, ahogy a szülők is. Aston már Logan mögött beesett a szobámba, így most ő is mellettem ülve, aggódón néz.

-Jól van, Chars, itt vagyok.-suttogta a fülembe bátyám. Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne a mentőövem, miközben én a tengerben küszködöm a túlélésért. A többieket kiparancsolta a helyiségből, bár Li, Kenzie és Ash kicsit nehezen mentek.-Semmi baj. Csak rémálom volt. Most már minden rendben. Elmondod mit álmodtál?

-Jaj, Logan! Nem értem miért álmodtam ezt. De nem ez az első. Már álmodtam ezt egyszer. Akkor volt, amikor Ash először nálunk aludt. Én…én…

-Jól van. Mond el. Jobb lesz, ha kiadod magadból.

Bólintottam, majd miután kifújtam az orrom, elmeséltem az álmom. Elmondtam minden mozzanatot, minden gondolatot, ami bennem kavargott. Ő csak csendben hallgatott, és simogatta a hátam, nyugtatásképp.

Hiányzott a hangja, és most, hogy hallom, nem akarom elengedni.

Meglepetés! Mivel ma ünneplem tizenötödik szülinapom, gondoltam én adok nektek egy meglepi részt. Szóval a -micsoda véletlen- 15. rész itt van :). Remélem örültök neki. Azt nem tudom megmondani biztosra, hogy vasárnap lesz e rész, azt majd még meglátom. Addig is jó olvasást!
Zeneajánlás:Alone

-Igen… Én… Rosszat álmodtam, és csak azért hívlak, hogy megkérdezzem jól vagy-e. Izé… nem kellett volna, tudom, de nagyon megijedtem.-magyarázkodtam.

-Miért nem kerestél eddig?-kérdezte pár néma pillanat után.

-Én… csak… sajnálom, nem kellett volna felhívjalak.-sóhajtottam.

-Nekem kellett volna, tudom.

-Nem. Jól tetted, hogy nem hívtál…

-Mert így nem kellett tovább hazudoznod, igaz?-vágott közbe gúnyosan.

-Nem, én…-Ha most elmondom az igazat, csak még nehezebb lesz minden. De nem tudok neki hazudni…

-Mindegy. Van még valami, vagy csak ennyi?

Szóra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Nem tudtam mit kellene mondanom. Hogy szeretem, de nem kellene, mert nem szabad? Vagy, hogy hiányzik? Egyik sem jó megoldás, de nem akartam, hogy letegye. Hiányzott a hangja, és most, hogy hallom, nem akarom elengedni. Ez a pár nap maga volt a pokol nélküle, és végre felhívtam, hallom a hangját, és ennek mindjárt vége.

-Hát akkor… Szia Charlie. Én… sz-szeretlek…

-Én is szeretlek!-mondtam még mielőtt letette volna.

-Tessék?

-Jaj, én ezt nem bírom tovább. Szeretlek, és hiányzol.-törtem ki. Szinte láttam magam előtt meglepődött arcát, ahogy felfogta szavaim.

-Charlie.-nyitott be Li.-Indulnunk kell a fotózásra.

-Csak egy percet kérek még!-mutattam fel mutatóujjam. Bólintott, majd kiment.-Mennem kell.

-Jó…Nekem is menni kéne aludni…

-Istenem. De hülye vagyok, az időeltolódás.-csaptam a homlokomra. Teljesen kiment a fejemből, hogy Londonhoz képest 10 órával később van náluk. És mivel nálunk fél kettő van...-Sajnálom, felkeltettelek?

-Nem. Épp most értem fel a szobámba.-nyugtatott meg.

-Akkor… Jó éjt. Álmodj szépeket, repkedő bogarakat!-idéztem az Oroszlánkirályból Pumba mondatát.

-Most már meglesz. Nektek pedig jó fotózást. Charlie. Még beszélünk, ugye?

-Nem tudom. Majd meglátjuk.

Nagy nehezen bontottuk a vonalat, én pedig lekényszerítettem magam a lépcsőn. Elindultunk a fotózásra, ahol remélem rendbe tudnak szedni, mert olyan vagyok, mint egy zombi.

A fotózás remekül sikerült, habár kicsit elcsúsztunk, mert időbe telt rendbe szedni. Hehe… És mint mindig, most is jött a bonyodalom (forrása).

A fodrásztól mentem hazafelé –visszaváltottam zöldre-, amikor véletlen nekimentem valakinek.

-Jaj, bocsánat!-mondtam azonnal. A világ legcsodálatosabb csoki barna szempárjába ütköztem.

-Semmi baj. Én sem figyeltem.-villantott szívdöglesztő mosolyt.-Egyébként Ethan vagyok.

-Charlie.

-Tudom.-nevetett. Még a nevetése is cuki…-A húgom odáig van értetek. Oh, ha már itt tartunk, holnap születésnapja lesz, és még nem vettem neki semmit. Esetleg adnál egy autógrammot?

-Persze! Hogy hívják?-húztam elő a zsebemből a minitollat, ami mindig nálam van. Valahonnan egy lapot varázsolt elő, amin hamar a nevem virított, egy szívecskével, és egy „Boldog szülinapot Anabell!”.-A lányok nevében is boldog szülinapot kívánok neki, remélem átadod.

-Persze! És köszönöm. Egy napnyi sétálgatástól mentettél meg.

-Szívesen. Öhm… nekem mennem kell. Este koncert, és még próbálnunk kell.

-Persze, menj csak. Izé… Remélem még találkozunk.-mosolygott. Milyen csodálatos mosolya van… Szerintem minden lány elolvadna, ha meglátná.

-Én is remélem.-mosolyogtam vissza.

Nos, találkoztunk. Nem is egyszer. A húgával is találkoztunk, aki egy nagyon kedves lány. Ethan egy nagyon kedves, vicces –és helyes- srác. Persze a másik Ethan –istenem, két Ethan- féltékenységi jelenetet rendezett, hogy biztos „megcsaltam, mert mással barátkozok”, de végül csak annyit mondott, hogy legalább ő elfelejtetheti velem Ashton-t. Hát… annyira nem járt sikerrel. Viszont nagyon jó barátok lettünk, és szerintem még a vak is látná, hogy mennyit flörtölünk. Na, nem mintha az nekem annyira menne. A lényeg, hogy –ha teljesen nem is-részben sikerült túllépnem Ashton-on. Még most is sokat gondolok rá, és van, hogy ha meglátom, vagy meghallom őket valahol, szomorú leszek.

-Szóval… Azt mondod próbáljam ki milyen lennék narancssárga hajjal. Hát… nem hiszem, hogy jól állna. Olyan lennék, mint egy… nem tudom. Mi narancssárga?

Ethan csak nevetve megrázta fejét, mire megforgattam szemeim.

-Nem tudom. A nap. De ha a napba nézek megvakulok, ha rád nézek… Ha rád nézek egy csodát látok. Amitől nem vakulok meg.-viccelte el. Csoki barna íriszeibe mélyedtem, és halványan érzékeltem, hogy közelebb hajolt, de csak akkor eszméltem fel, amikor ajkai enyémre tapadtak.

∞

Egy hónap. Ennyi telt el mióta felhívott. Azóta nem keresett, de fel se vette, amikor én hívtam. Tudom, hogy elfoglalt, hisz én is, mégis szánok öt percet, hogy felhívjam. Nem hiszem, hogy nincs egy perce felvenni, és azt mondani jól van, de elfoglalt, és nem tud beszélni. Vagy nem is akar velem beszélni?

Elhatároztam, hogy amint lehetőségem van rá, meglátogatom. És most, az ajtójukban állva, szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Megnyomom a csengő gombját, és várok. Nem kell sokat, ugyanis Li azonnal kinyitja. Meglepődve néz rám, majd idegesen pillant a háta mögé, majd vissza rám, és a táskámra.

-Ash! Micsoda meglepetés. Gyere be, ne álldogálj odakint.-tárta szélesre az ajtót. Illedelmesen megköszönve léptem beljebb a takaros –bár elég nagy- házba. Itt is egyből a nappaliba nyílt az ajtó, így a kanapé mögé letéve a táskám, körbenéztem.

-Charlie hol van?-kérdeztem a lila hajú lánytól.

-Öhm… A kertben van...-mutatott egy üvegajtóra. Azonnal elindultam felé, majd kinyitva azt, kiléptem a hátsókertbe, ahol két alak ült egy hintaágyon, és…csókolózott.-…de nem egyed..dül.

-Ash?!-állt fel ijedten Charlie, amint meglátott.-Te mit csinálsz itt?

-Ezt én is kérdezhetném.-mondtam dühösen.

-Én… szerintem jobb, ha megyek.-állt fel a srác is.-Később felhívlak.-mondta Charlie-nak, majd kis hezitálás után lelépett. Végig gyilkos pillantással meredtem rá, pedig azt sem tudom ki a franc volt.

-Hogy kerülsz te ide? Ausztráliában kellene lenned, nem? Mit keresel itt?-zúdította rám kérdéseit.

-Hozzád jöttem, mivel nem veszed fel a telefont. De most már tudom miért.-mondtam –akaratlanul- szemrehányóan.

-Semmi jogod, hogy felháborodj!-csattant fel.-Én próbálok túllépni, hogy ne érezzem folyton rosszul magam, de az úgy nem megy, ha hirtelen csak úgy felbukkansz. Nem gondolsz arra, hogy ez nekem milyen érzés?

-Nincs itt semmi látnivaló! Lehet tovább gondozni a virágokat! Ott látok egyet ami elég kókadt.

Elisa elég nyíltam kijelentette –bár burkoltan-, hogy nem a legjobb itt a kertben „megbeszélni” ezt. Így Charlie szobájába vonulva folytattuk vitánkat.

-Ki ez?

-Ő. Egyébként meg Ethan, na nem mintha rád tartozna.

-Ethan-t nem Ausztráliában ismerted meg?-tudakoltam.

-De. De ez egy másik Ethan, akit itt ismertem meg, Londonban. Az ausztrál Ethan még mindig ott van, és jól megvan a barátnőjével. Most pedig válaszolj a kérdésemre. Mit keresel itt?

-Már mondtam. Mivel nem vetted fel a telefont, gondoltam meglátogatlak.-vontam vállat.

-Egészen idáig utaztál miattam?

-Nem, az angol királynő miatt jöttem! Jó hogy miattad.

-De miért?

-Mert szeretlek, és hiányzol. De nem vetted fel a telefont, én meg az egyik percben még otthon ültem, a másikban meg már itt álltam az ajtótokban! De ha annyira zavar, akkor vissza is mehetek.

Elfehéredő arcát egyetlen könnycsepp szelte át, melyet a lámpa fénye megcsillantott, utolsó útját csodálatossá téve.

Hello! Hat óra, a nap megy le az égbolton, én meg olyan vagyok, mint a mosott sz*r. De meghoztam a részt -amit kivételesen már egy hete megírtan várja, hogy felrakjam. Nem is szövegelek tovább, mert anya rám szólt, hogy menjek és egyek forró levest, szóval jó olvasást, jó éjszakát, és... hát jó mindent mindenkinek!

-Szingli.-jelentettem ki könnyed hangsúllyal. Kenzie elkerekedett szemekkel, míg Li tátott szájjal fejezte ki megdöbbenését.-Most mi van? Ez az igazság, nem?

-Szóval az Aston-nal való kapcsolatnak hivatalosan vége?-villant meg a nő szeme. Mint egy keselyű, úgy csapott le a témára.

-Ez nem volt egyértelmű? Napokkal ezelőtt elköltöztünk, és azóta nem találkoztunk, nem randiztunk, még csak nem is beszéltünk. Szóval szerintem nem, nem vagyunk együtt, mióta felszálltam a gépre. De ha ez eddig nem volt világos, akkor tessék. Hivatalosan is szakítottunk. Újra egyedülálló mind ő, mind én. Egyéb kérdés?-kérdeztem ingerülten. A nő csak pislogni tudott, a lányok pedig döbbenten és szomorúan bámultak maguk elé.-Elnézést, el kell intéznem valamit.-álltam fel.

Kiviharzottam a szobából, és a lépcső felé vettem az irányt. Öklömmel belevertem egyet a falba, majd leroskadtam az egyik lépcsőfokra. Tenyerembe temettem az arcom, és megpróbáltam lenyugodni. Elegem van abból, hogy folyton én vagyok terítéken, hogy állandóan mindenki az én életem akarja boncolgatni. Nem lehetne békén hagyni? Londonban élek, Ash pedig Sidney-ben. Lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni, de az is lehet, hogy még beszélni se. Ha arra nem képes, hogy felhívjon, akkor várhatja, hogy majd én keressem. Annyi önbecsülésem még van, hogy ne fussak olyan szekér után, ami nem fog megállni, megvárni. Rég lekéstem, szóval ideje továbblépni, és folytatni onnan, ahonnan abbahagytam. Ideje visszatérnie annak a Charlie-nak, aki a megismerkedés előtt voltam. Az az erős, gondtalan Charlie leszek, aki voltam. És nem fog érdekelni sem ő, sem más. Egyedül leszek, akár Kenzie. Ő is megvan szingliként, akkor én is megleszek. Miért ne lennék. Nem is voltam hivatalosan sose a barátnője, szóval, lényegében nem is számított. Csak egy médiakapcsolat volt, amire az őrült menedzserem kényszerített minket.

-Charlie. Jól vagy?-ült le mellém Li.

-Persze. Miért ne lennék? Minden a legnagyobb rendben.

-Charlie. Tudom, hogy borzasztó ilyen messze lenni attól, akit szeretsz…

-Én nem szeretem!-ordítottam.-Az csak egy téveszme volt, és most már jól vagyok. Elfelejtem ezt az egészet, és újra olyan leszek, mint amilyen előtte.

-Ne mond ezt.-torzult el az arca.

-Charlie! Mégis hogy képzelted ezt? Hogy mondhattál ilyet?-kiáltott Kenzie. A kezében szorongatta szegény telefonját, miközben vöröslő fejjel ordítozott, hogy milyen egy idióta vagyok, meg szinonimái.

-Kenzie! Azt is elmondanád miért?-vágtam közbe.

-Hogyne. Drága, egyetlen Charlie, Ashton hívott pont az előbb, hogy megkérdezze jól vagy-e, de neki ahelyett, hogy azt mondtam volna tökéletesen, azt kellett hallania, hogy nem szereted. Remélem tudod, hogy most összetörted a szívét. Ja, és ne merészelj megint olyan érzéketlen paraszt lenni, mint amilyen voltál. Mert mielőtt megismerted volna, mi voltunk az egyetlen barátaid, szóval inkább örülhetnél, hogy találtál valakit, aki előhozta belőled a kedves énedet.-azzal sarkon fordult, és dühösen elviharzott.

-Igaza van. Miután megismerted, megváltoztál. De nem rossz irányba. Viszont nem akarjuk, hogy megint olyan legyél, mint azelőtt. Az csak egy álarc volt, de Ash levette rólad. Ne vedd fel megint. Kérlek.-nézett rám könyörgőn Elisa.

-Nem mondhatjátok meg, hogy mit csináljak. Ez az én életem, és azt csinálom, amit akarok. Nem érdekel Ashton, vagy a média. Én a zenének élek, és a zenében nem tudok hazudni. Márpedig eddig azt csináltam. De elegem van mindenből. A szerelemmel csak a baj van. Inkább halok meg egyedül.

-Charlie, nem mondhatod komolyan. Ez nem te vagy. Csak a düh mondatja ezt veled!

-Nem érdekel. Elegem van, hogy folyton mindenki megmondja mit csináljak. Hagyjatok engem békén.

Lerohantam a lépcsőn, bevágódtam egy taxiba, és hazamentem. Egy szó nélkül felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtóm, és az ágyra vetettem magam. Könnyeim megállíthatatlanul törtek elő, elvégre napok óta nem sírtam, így felgyűlhettek már. Vállamat rázta a zokogás, és legszívesebben törtem-zúztam volna. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy ne csináljak semmit, hisz nem a könyveim tehetnek erről, sem a ruháim, így nyugodjanak csak ott, ahol vannak.

Gondolom mi lesz holnap a címlapon. ’Charlie Mall sírva ment haza, miután az interjún ingerülten viselkedett. Csak nem szerelmi bánat?’ Hát de. Az. Mert én is emberből vagyok, én is lehetek szomorú, dühös, ingerült. Én is rendezhetek jelentet, ha rossz napom van. Nem vagyok tökéletes, mint azt sokan hiszik. Én is lehetek bánatos, hisz épp, hogy szerelmes lettem, el kellett költöznünk. Persze, mindenki azt hiszi, az életem maga a megtestesült tökéletesség. A valóra vált álom. Az is, de az álmomban nem szerepelt Ashton, a média, és idegesítő riporterek. Az álmomban a zene volt a mindenség, és nem a hazugságok. Hogy feladnám e mindezt? Nem tudom. És az szomorú. Már maga a tény is, hogy elgondolkoznék rajta, borzalmas. Mindig is ezt akartam csinálni, és most, hogy itt vagyok, egy részem visszacsinálná az egészet. Vissza a régi, átlagos, egyedüli életem, ahol egyetlen barátom a bátyám, ahol nem tudtam ki Ashton, ahol még nem ismertem se Elisa-t, se Kenzie-t. Ahol nem követte minden lépésem több millió ember. Ahol kimehettem anélkül az utcára, hogy bárki leszólítana egy autogramért. Imádom ezt csinálni, de vannak pillanatok, amikor eldobnám mindezt, és visszatérnék a monoton hétköznapokra. Talán egyetemre mentem volna. De már sosem tudom meg, mert az időt nem lehet visszafordítani. Nem lehet változtatni semmin. Minden olyan marad, amilyen most. Elővettem a telefonom, és kikerestem a számát. Az ujjam a hívásgomb felett várakozott, hogy az agyam megadja az utasítást. De az agyam nem adta meg. Helyette kikapcsoltam a készüléket, és úgy, ahogy voltam bebújtam a takaróm alá.

-Charlie. Hogy mondhattad ezt? Azt hittem szeretsz. De hogy is szerethetnél… Nem érdemlem meg a boldogságot. Nem érdemlem meg az életet sem.-mondta Ashton, majd a kezében szorongatott pengét a csuklójához érintette. Elfehéredő arcát egyetlen könnycsepp szelte át, melyet a lámpa fénye megcsillantott, utolsó útját csodálatossá téve.

Zihálva riadtam fel rémálmomból. Homlokom verejtéktől volt nedves, míg szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban. Azonnal telefonom után nyúltam, de miután azt nem tudtam bekapcsolni, földhöz vágtam. Ezután jutott csak eszembe, hogy teljesen kikapcsoltam, így utána nyúltam, és összeraktam darabkáit. Beírtam a pin kódot, és idegesen toporogtam, amíg be nem töltött. Kikerestem Ash számát, és hezitálás nélkül tárcsáztam. Egy csöngés… kettő csöngés…három, négy, öt, hat. A hetedik csörgésre úgy voltam vele nem veszi fel, de a várakozó hang megszűnt, és egy suttogó hang szólalt meg a vonal túloldalán.

-Charlie… J-jól vagy?

Szerintem egy könyvet kitöltene csak a szemedről való áradozása.

Itt is vagyok! Kicsit fáradtan ugyan, de meghoztam a részt. Hát... elég... Majd meglátjátok milyen lett. Viszont örülök, mert túlléptük a 300 oldalmegjelenítést! Köszönöm mindenkinek!!!
Akkor egy kis zeneajánló: Holding on and letting go (Egyébként nem szeretem a Vámpírnaplókat, és egy részt sem láttam, de majd egyszer meg akarom nézni.)

London csodálatos. Bár eddig nem mentem sok helyre, amit eddig láttam gyönyörű. A csajok próbálnak összekapni, de nem nagyon sikerül. Egyedül akkor volt bennem élet, amikor a rajongókkal találkoztunk. Sose hittem volna, hogy ennyi rajongónk van… Ha ezerszer nem írtam le a nevem, egyszer sem. Imádni valóak mind, és jó látni, hogy ennyit számít nekik a zenénk, és az, hogy saját magunkat adjuk.

-Imádlak titeket! A ti zenétek segített mosolyogni akkor is, amikor a legrosszabb napom volt.-ölelt meg egy 14 év körüli lány.

Az ilyen szavak segítenek abban, hogy nap mint nap felkeljek, és tegyem a dolgom. A rajongóink azok, akik tartják bennem az életet. Ők azok, akik miatt csinálom amit kell. Ash… vele napok óta nem beszéltem, ahogy egyikükkel sem. Nagyon hiányoznak nekem, és a lányoknak is. Logan kezelése elkezdődött, és a doki szerint jók a kilátások. Felettébb vidám voltam aznap –miután kiidegeskedtem magam. Anya és apa is megnyugodtak, ahogy minden szülő. A ház egyszerűen fantasztikus. Hatalmas, így mind elférünk benne. A szobám fantasztikus lett, mert úgy alakítottam ki, hogy olyan legyen, mint egy mini könyves zug. Li maradt most is a kifinomult, rendezett önmagánál, míg Kenzie…Kenzie is önmaga maradt. Ám a közös fürdőn nem változtattak. Na nem baj!

Tudom mire gondoltok most. Mi van Ethan-nel? Ő jó barátom lett, bár csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. És igen, mindent elmondtam neki. Szerencsére megértő volt, és nem haragudott. Viszont az éjszakai beszélgetéseink –időeltolódás- jót tesznek, hisz lelket önt belém. Találkozott egy lánnyal, akivel összemelegedett, és elhívta randira. Örülök a boldogságának, ugyanis azt mondta talán ő lesz az. A neve Sophie, barna hullámos haja van, türkizkék szeme, és cuki gödröcskéi. Amikor küldött róla egy képet, azonnal irigykedni kezdtem, mert nagyon szép lány. És kedves is!

-Charlie, ő Sophie. Sophie, ő a színes fejű haverom, Charlie.

-Szia!-integetett a kamerába.-Ethan rengeteget mesélt rólad. És mellesleg imádom a bandád.

-Szóval rajongó vagy? Legalább az ízlésed jó.-vicceltem.-Bocsi, csak vicc volt. Egyébként rólam mesélt sokat? Hallanod kellett volna rólad milyen hosszasan mesélt. Szerintem egy könyvet kitöltene csak a szemedről való áradozása.

Ethan jól láthatóan elpirult, mire mi összevigyorogtunk. Sophie megpuszilta barátját –igen, tegnap megkérte hogy legyen a barátnője-, én pedig mosolyogva figyeltem a cuki párost. Vajon mi is ilyenek lennénk Ashton-nal, ha nem kell elköltöznünk? Vagy akkor nem is mondta volna el soha, hogy mit érez irántam?

-Charlie. Ne gondolj már rá ennyit! Ez kezd egészségtelen lenni!-nézett aggódóan a kamerába Ethan.

-Mintha te nem gondolnál minden pillanatban Sophie-ra.-forgattam meg a szemem.

Egy fél órát beszélgettünk még, de a végén már majd bealudtam, szóval elköszöntek, és elküldtek szunyálni. De nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam össze-vissza. Olvasni is próbáltam, de nem tudtam koncentrálni, amire akkor jöttem rá, amikor már hatodjára olvastam ugyanazt a sort, és még mindig nem fogtam fel. Végül a füzetem vettem elő, és próbáltam összeszedni a gondolataim, hogy rímekké álljon össze.

-Rendben, lányok. Ma lesz egy interjútok, aztán egy fotózás, majd koncert.-sorolta Ann.

Interjú. Remek, megint én leszek terítéken. A fotózás már kicsit jobb, mert nem kell dumálni. A koncert lesz a nap fénypontja, mert… mert egyértelműen a koncertek a legjobbak a világon.

-Kezdhetjük?-kérdezte a nő, aki meginterjúvol minket. Bólintottunk egyet, jelezve beleegyezésünk.-Akkor kezdjük. Hogy tetszik eddig London?

-Fantasztikus!-kezdte Li.-Csodálatos város, csodálatos helyekkel, csodálatos emberekkel. A buszok nagyon tetszenek, és biztos a látványosságok is szépek, csak sajnos még nem volt alkalmunk megnézni. De amint lesz rá időnk, az első dolgunk lesz elmenni mindenhová.

-Sajnálatos, hogy még nem láttátok őket, viszont örülök, hogy jól érzitek magatokat itt. És milyen a munka? Keményebb, mint Sidney-ben volt?

-A munka sose kemény. Legalább is nem nekünk, mert mi azok vagyunk, akik egész éjjel fennmaradnak, csakhogy minden tökéletes legyen. Mi magunk vagyunk a kemény munka.-mondta Kinzie.

-Azért néha pihenni is kell. Hogyan töltitek a szabadidőtöket?

-Én általában Dan-nel beszélek, amikor van rá lehetőség. Vagy megnézünk egy filmet, hárman, esetleg segítek anyának takarítani, főzni, ilyenek.-vont vállat Li.

-Én is szoktam segíteni anyának, vagy épp apának. A filmezés pedig alap dolog.-karolta át Li-t, Kenzie.

-Én olvasni szoktam. Vagy dalokat írni. Attól függ milyen kedvem van.-szólaltam meg most először.

-Igen, hallottam, hogy imádsz olvasni. Igaz, hogy a szobád olyan, mint egy könyvtár?-nézett rám kérdőn a nő. Mondta a nevét, de nem nagyon figyeltem, így el is felejtettem.

-Igen. Sok könyvem van, szóval gondoltam milyen lenne, ha olyan lenne, akár egy könyvtár. Mini, magán könyvtár.-magyaráztam.

-Nagyon jól hangzik.-bólogatott. Nem nagyon érdekelhette, az látszott rajta.-Térjünk át a kényes témára. Hogy álltok a kapcsolatokkal?

-Szingli.-emelte fel a kezét Kenzie.-És az is maradok.

-Én jól megvagyok Dan-nel. Bár nagyon hiányzik. Amikor csak tudunk utazunk a másikhoz.

Mosolyogva figyelte Kenzie és Li mondandóját, majd tekintete rám vándorolt. Én lehajtott fejjel ültem, és csendben, meg sem mukkanva ültem a széken.-Charlie…?

∞

                                                                                                                                                           

Fájdalom. Szomorúság. Bánat. Ezeket érzem mióta Charlie felszállt a gépre. A munka az egyetlen ami eltereli a figyelmem. A rajongók tudnak csak mosolyt csalni az arcomra, de amint hazaérünk újra szomorú leszek, és kedvetlen. A srácok próbálnak életet önteni belém, de… nem megy.

Tudom, hogy el kellene engednem. Elfelejtenem. Felfognom hogy már nincs itt, hanem mérföldekre tőlem, egy másik kontinensen, ahol új lehetőségek várnak rá. Tudom, hogy jobb neki ott. De hiányzik. Hiányzik az az idő amit együtt töltöttünk. A beszélgetéseink, akár a komoly, akár a komolytalanok. A sok hülyéskedés, a sok nevetés. Mindig számíthattunk egymásra. Ott voltunk a legrosszabb pillanatokban is. De most már nem. Hisz nem is beszéltünk mióta elmentek.Nem hívott, nem keresett. Jó, mondjuk én sem.

-Ash! A lányok mennek a tv-ben!-kiáltott ki a konyhába Calum. A tányérom felkapva átvonultam a nappaliba, és leültem a kanapéra, ahol Cal és Luke terpeszkedett, Mikey meg gondolom a szobájában van. A képernyőre szegeztem a tekintetem, így nem is vettem észre, hogy Cal elcsente a fél szendvicsem. Charlie-t meglátva nagyon nem is érdekelt, inkább rá koncentráltam. Olyan régen nem láttam már, nem hallottam már a hangját élőben –bár a tv-ben, de élőben megy az interjú. Beszéltek Londonról, a munkáról –illetve Elisa és Kenzie beszélt, Ő meg néha hümmögött, vagy csendben bólintott egyet. Aztán jött a kérdés. Feszülten figyeltük a készüléket, nehogy lemaradjunk bármiről is.

-Szingli.-jelentette ki könnyedén.

Megrökönyödve néztem a tv-re, még pislogni is elfelejtettem. Ilyen egyszerűen túllépett volna? Ennyi idő elég volt elfelejteni engem? Ha neki ment, nekem miért nem?

Most sajnos nem jött össze Hulk 1, és Hulk 2 miatt.

Meghoztam a 12. részt! Köszönöm Reachel-nek, hogy megtisztelt jelenlétével ezen a blogon is. Nem is tudom mi lenne velem nélküled! Nos...hát jó olvasást mindenkinek!

Mint egy panda, úgy néztem ki reggel. A szemfesték –amit mondanom sem kell, hogy Kenzie és Li erőltetett rám- elfolyt, de legalább eltakarta a piros szemem. Vagy elvonta róla a figyelmet… Letusoltam –utoljára ebben a házban-, és miután felöltöztem pakolni kezdtem. A ruháimat behajtogattam a bőröndömbe, mindet szépen sorban. Úgy terveztem, hogy bedobálom majd, és ráülve összehúzom a cipzárt, de most jó, hogy van valami ami leköt. Tegnap bezárkóztam a szobámba, így a lányok nem tudnak semmit, ami maradjon is így. Nem akarom hallgatni a szidásáradatukat, a vigasztalásukat, meg a „majd találsz jobbat is” szöveget. Egyedül jobban mennek az ilyen dolgok.

-Charlie, gyere reggelizni!-kopogott be Li.

-Nem vagyok éhes.-szóltam ki. Tovább folytattam a pakolást, egészen addig, amíg minden ruhám el nem tűnt a bőröndben. A könyveim már rég dobozokban sorakoztak, egy kivételével, amit a táskámba raktam, hogy majd olvasom a gépen. A fülhallgatóm is ott lapult mellette, csak úgy mint a dalszöveges füzetem. Anyáék nemsoká itt lesznek, szóval kicsit megerőltettem magam, és próbáltam életet könyörögni magamba. Sajnos nem ment túl jól, szóval megint magyarázkodhatok, hogy mi a baj.

-Charlie, megjöttek az ősök.-kopogott ezúttal Kenzie.

-Megyek.-sóhajtottam. Felálltam az ágyamról, és a nappaliba mentem. Megölelgettem a szüleim, majd Logan fojtogatott engem.

-Jó újra látni, Chars.-suttogta a fülembe.-De jobban örülnék, ha nem ilyen hullajó kedvvel fogadnál.

-Majd elmondom.

Bólintott egyet, majd a többieket is üdvözölte. Az anyukák nekiálltak egy utolsó nagy vacsorát összedobni, míg a lányok elmentek pakolni, apa meg a tv-t nézte. Logan felrángatott a szobámba, amely kongott az ürességtől. Leültünk az ágyra, és belekezdtünk a beszélgetésbe.

-Hallgatlak.-biccentett.

-Tegnap a lányok kiöltöztettek, „csábítsd el Ash-t” címszó alatt, ami úgy-ahogy, fogjuk rá megvolt. A lényeg, hogy amikor kimentünk levegőzni, azt kérdezte emlékezni fogok e erre holnap/ma. Erre azt mondtam nem biztos, mire megcsókolt, és azt mondta szeret. Én meg elkezdtem vele ordibálni, hogy miért csak most mondta ezt el, amikor másnap elköltözünk, és otthagytam.-hadartam el egy szuszra. Logan úgy nézett rám mint egy földönkívülire –de halál komolyan.

-Te…te teljesen hülye vagy.-jelentette ki.-Komolyan azt mondta, hogy szeret, erre te leordítottad a fejét, és elmentél? Mégis miért?

-Nem tudom! Én csak össze voltam zavarodva. Féltem, mert ha bevallottam volna, hogy én is szeretem, akkor még jobban fájni fog az elválás. De nem tudom mi lett volna a legjobb. Talán így is jó lesz. Azt hiszi utálom, és majd túllép rajtam. Én is megpróbálom valahogy elfelejteni, és boldog leszek majd. Talán.

-Meg fogod bánni.

-Már mindegy. Nem tudok változtatni ezen.

A reptéren rengeteg ember volt. Utasok, akik mennek, vagy jöttek, családtagok, barátok. De rengeteg rajongó is eljött elbúcsúztatni minket. Csináltunk több tucat fotót, és annyiszor leírtuk a nevünket, hogy már fájt a kezünk. És mint mindenki életében, az enyémben is eljött az, hogy egy ismerős dal első hangjára felfigyelve lefagysz. Vagy nem? Nos, nekem ez volt.

A hang irányába néztem, ahol az a négy srác volt, akik megváltoztatták az életem. A rajongók hangos sikításán keresztül is tisztán hallottam minden egyes szót. Beleégtek a tudatomba, és onnan már semmivel sem lehet kitörölni. Hogy mit gondoltam abban a pillanatban? Hát… azt nem tudnám megmondani. A lányok átverekedték magukat a tömegen hozzám, és aggodalmas, valamint kérdő tekintettel néztek rám. Én csak meredten néztem Rá, és szinte levegőt sem vettem.

Amikor a dalnak vége lett, Ash a rajongók által megnyílt úton lépett oda hozzám.

-Mi ez az egész?-kérdeztem ridegen.-Ha azt hitted idejössz, zenéltek egyet, és minden megoldódik, akkor tévedtél. Ezzel semmi nincs megoldva, inkább tovább bonyolítva. Ash, én nemsoká azon a gépen leszek, Londonba tartva, hogy élhessem az álmomat. Nem fogok itt maradni, és csalódás okozni nem csak a lányoknak, hanem a családomnak, és a rajongóinknak is. Nem leszek olyan önző, hogy az érzéseimet vegyem figyelembe. Nem lehetek olyan önző.

-Én nem kérem, hogy maradj. Csak azt szeretném, hogy ne haragudj rám. Tudom, hogy rettentően hülye voltam, és ezerszer megbántam. Nem akarlak úgy elengedni, hogy utálsz.

-Nem utállak.-ráztam meg a fejem.

-De haragszol rám. Viszont meg kell értened, hogy féltem. Amúgy… nem mintha te annyira törted volna magad.

-Persze, fogd rám.-forgattam meg szemeim.-Miért csináltad ezt?

-Mert amit tegnap mondtam, az az igazság volt, és nem akarom, hogy azt hidd, hogy csak részegen benyögtem, és nem jelent semmit.-fogta két keze közé arcom.-Szeretlek Charlie. Nagyon szeretlek.

-Én is szeretlek.-mondtam ki azt a szót, melyet nem sok embernek mondtam eddig életemben. A tömeg egyszerre sikított fel, amikor megcsókolt.

-Charlie. Mennünk kell.-szólalt meg Li.

-Megyek.

Ash olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem ott ér el a vég. De végül –nagy nehezen- elengedtük egymást, és egy utolsó csók után elindultunk a géphez.

∞

Tudod milyen elveszíteni valakit, aki sose volt a tiéd? Valakit, aki a legfontosabb neked, akiért akár meg is halnál? Én tudom. Végignéztem, ahogy elsétál, hogy élje az álmát. De megértem, hisz mindig is erről álmodott. És nem hagyhatja cserben sem a lányokat, sem a családját, sem a rajongókat. De akkor is fáj.

-Ash. Menjünk.-tetta vállamra a kezét Luke. Bólintottam egyet, majd még egyszer arra néztem, ahol Charlie eltűnt. Nem tudom miért. Talán arra vártam, hogy felbukkan, a nyakamba veti magát, és azt mondja örökre velem marad. De ez csak egy remény marad. Ahogy az is, hogy láthatom még valaha.

∞

A magángép ablakán kibámulva hallgattam végig a telefonomon fellelhető összes depis számot. Marie még fagyit is szerzett nekem –bár Logan ette meg a nagyját-, ami nagyon jól esett. Mármint a fagyi, nem Logan falánksága…

-Mizu?-kérdezte Kenzie. Ráemeltem tekintetem, és kihúztam a fülemből a fülhallgatót.-A lelki szemetesládád nyitva!-ráta ki kezeit.

-Jól vagyok, Kenzie. Tényleg. Csak kell egy kis magány.

-Rendben. Hajrá.-ütögette meg a fejem, majd arrébb állt. Visszamerültem gondolataimba, ami lehet, hogy inkább álom volt.

-Charlie!-keltem fel anya rázogatására.-Mindjárt leszállunk.

Elraktam a dolgaim, és vártam a földet érést. A fülem bedugult a légnyomásváltozástól, így félig süketen szálltam le a gépről. Itt is rengeteg rajongó várt ránk, de sajnos nem tudtunk velük beszélni, mert a biztonságiak elhurcoltak minket. Lehet, hogy olyan fáradt vagyok, hogy mindjárt kidőlök, mint egy zsák, de a rajongóinkra mindig van idő. Most sajnos nem jött össze Hulk 1, és Hulk 2 miatt. Odakint egy limuzin várakozott, hogy elfuvarozzon minket. Még sosem utaztam limóban, de őszintén megmondva nem is nagyon akarok többet. Túl nagy. Viszont  legalább elfértünk egy autóba.

-Hello London. Hello új élet.-suttogtam az erkélyemen állva, miközben a kilátást csodáltam.