Elfehéredő arcát egyetlen könnycsepp szelte át, melyet a lámpa fénye megcsillantott, utolsó útját csodálatossá téve.

Hello! Hat óra, a nap megy le az égbolton, én meg olyan vagyok, mint a mosott sz*r. De meghoztam a részt -amit kivételesen már egy hete megírtan várja, hogy felrakjam. Nem is szövegelek tovább, mert anya rám szólt, hogy menjek és egyek forró levest, szóval jó olvasást, jó éjszakát, és... hát jó mindent mindenkinek!

-Szingli.-jelentettem ki könnyed hangsúllyal. Kenzie elkerekedett szemekkel, míg Li tátott szájjal fejezte ki megdöbbenését.-Most mi van? Ez az igazság, nem?

-Szóval az Aston-nal való kapcsolatnak hivatalosan vége?-villant meg a nő szeme. Mint egy keselyű, úgy csapott le a témára.

-Ez nem volt egyértelmű? Napokkal ezelőtt elköltöztünk, és azóta nem találkoztunk, nem randiztunk, még csak nem is beszéltünk. Szóval szerintem nem, nem vagyunk együtt, mióta felszálltam a gépre. De ha ez eddig nem volt világos, akkor tessék. Hivatalosan is szakítottunk. Újra egyedülálló mind ő, mind én. Egyéb kérdés?-kérdeztem ingerülten. A nő csak pislogni tudott, a lányok pedig döbbenten és szomorúan bámultak maguk elé.-Elnézést, el kell intéznem valamit.-álltam fel.

Kiviharzottam a szobából, és a lépcső felé vettem az irányt. Öklömmel belevertem egyet a falba, majd leroskadtam az egyik lépcsőfokra. Tenyerembe temettem az arcom, és megpróbáltam lenyugodni. Elegem van abból, hogy folyton én vagyok terítéken, hogy állandóan mindenki az én életem akarja boncolgatni. Nem lehetne békén hagyni? Londonban élek, Ash pedig Sidney-ben. Lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni, de az is lehet, hogy még beszélni se. Ha arra nem képes, hogy felhívjon, akkor várhatja, hogy majd én keressem. Annyi önbecsülésem még van, hogy ne fussak olyan szekér után, ami nem fog megállni, megvárni. Rég lekéstem, szóval ideje továbblépni, és folytatni onnan, ahonnan abbahagytam. Ideje visszatérnie annak a Charlie-nak, aki a megismerkedés előtt voltam. Az az erős, gondtalan Charlie leszek, aki voltam. És nem fog érdekelni sem ő, sem más. Egyedül leszek, akár Kenzie. Ő is megvan szingliként, akkor én is megleszek. Miért ne lennék. Nem is voltam hivatalosan sose a barátnője, szóval, lényegében nem is számított. Csak egy médiakapcsolat volt, amire az őrült menedzserem kényszerített minket.

-Charlie. Jól vagy?-ült le mellém Li.

-Persze. Miért ne lennék? Minden a legnagyobb rendben.

-Charlie. Tudom, hogy borzasztó ilyen messze lenni attól, akit szeretsz…

-Én nem szeretem!-ordítottam.-Az csak egy téveszme volt, és most már jól vagyok. Elfelejtem ezt az egészet, és újra olyan leszek, mint amilyen előtte.

-Ne mond ezt.-torzult el az arca.

-Charlie! Mégis hogy képzelted ezt? Hogy mondhattál ilyet?-kiáltott Kenzie. A kezében szorongatta szegény telefonját, miközben vöröslő fejjel ordítozott, hogy milyen egy idióta vagyok, meg szinonimái.

-Kenzie! Azt is elmondanád miért?-vágtam közbe.

-Hogyne. Drága, egyetlen Charlie, Ashton hívott pont az előbb, hogy megkérdezze jól vagy-e, de neki ahelyett, hogy azt mondtam volna tökéletesen, azt kellett hallania, hogy nem szereted. Remélem tudod, hogy most összetörted a szívét. Ja, és ne merészelj megint olyan érzéketlen paraszt lenni, mint amilyen voltál. Mert mielőtt megismerted volna, mi voltunk az egyetlen barátaid, szóval inkább örülhetnél, hogy találtál valakit, aki előhozta belőled a kedves énedet.-azzal sarkon fordult, és dühösen elviharzott.

-Igaza van. Miután megismerted, megváltoztál. De nem rossz irányba. Viszont nem akarjuk, hogy megint olyan legyél, mint azelőtt. Az csak egy álarc volt, de Ash levette rólad. Ne vedd fel megint. Kérlek.-nézett rám könyörgőn Elisa.

-Nem mondhatjátok meg, hogy mit csináljak. Ez az én életem, és azt csinálom, amit akarok. Nem érdekel Ashton, vagy a média. Én a zenének élek, és a zenében nem tudok hazudni. Márpedig eddig azt csináltam. De elegem van mindenből. A szerelemmel csak a baj van. Inkább halok meg egyedül.

-Charlie, nem mondhatod komolyan. Ez nem te vagy. Csak a düh mondatja ezt veled!

-Nem érdekel. Elegem van, hogy folyton mindenki megmondja mit csináljak. Hagyjatok engem békén.

Lerohantam a lépcsőn, bevágódtam egy taxiba, és hazamentem. Egy szó nélkül felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtóm, és az ágyra vetettem magam. Könnyeim megállíthatatlanul törtek elő, elvégre napok óta nem sírtam, így felgyűlhettek már. Vállamat rázta a zokogás, és legszívesebben törtem-zúztam volna. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy ne csináljak semmit, hisz nem a könyveim tehetnek erről, sem a ruháim, így nyugodjanak csak ott, ahol vannak.

Gondolom mi lesz holnap a címlapon. ’Charlie Mall sírva ment haza, miután az interjún ingerülten viselkedett. Csak nem szerelmi bánat?’ Hát de. Az. Mert én is emberből vagyok, én is lehetek szomorú, dühös, ingerült. Én is rendezhetek jelentet, ha rossz napom van. Nem vagyok tökéletes, mint azt sokan hiszik. Én is lehetek bánatos, hisz épp, hogy szerelmes lettem, el kellett költöznünk. Persze, mindenki azt hiszi, az életem maga a megtestesült tökéletesség. A valóra vált álom. Az is, de az álmomban nem szerepelt Ashton, a média, és idegesítő riporterek. Az álmomban a zene volt a mindenség, és nem a hazugságok. Hogy feladnám e mindezt? Nem tudom. És az szomorú. Már maga a tény is, hogy elgondolkoznék rajta, borzalmas. Mindig is ezt akartam csinálni, és most, hogy itt vagyok, egy részem visszacsinálná az egészet. Vissza a régi, átlagos, egyedüli életem, ahol egyetlen barátom a bátyám, ahol nem tudtam ki Ashton, ahol még nem ismertem se Elisa-t, se Kenzie-t. Ahol nem követte minden lépésem több millió ember. Ahol kimehettem anélkül az utcára, hogy bárki leszólítana egy autogramért. Imádom ezt csinálni, de vannak pillanatok, amikor eldobnám mindezt, és visszatérnék a monoton hétköznapokra. Talán egyetemre mentem volna. De már sosem tudom meg, mert az időt nem lehet visszafordítani. Nem lehet változtatni semmin. Minden olyan marad, amilyen most. Elővettem a telefonom, és kikerestem a számát. Az ujjam a hívásgomb felett várakozott, hogy az agyam megadja az utasítást. De az agyam nem adta meg. Helyette kikapcsoltam a készüléket, és úgy, ahogy voltam bebújtam a takaróm alá.

-Charlie. Hogy mondhattad ezt? Azt hittem szeretsz. De hogy is szerethetnél… Nem érdemlem meg a boldogságot. Nem érdemlem meg az életet sem.-mondta Ashton, majd a kezében szorongatott pengét a csuklójához érintette. Elfehéredő arcát egyetlen könnycsepp szelte át, melyet a lámpa fénye megcsillantott, utolsó útját csodálatossá téve.

Zihálva riadtam fel rémálmomból. Homlokom verejtéktől volt nedves, míg szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban. Azonnal telefonom után nyúltam, de miután azt nem tudtam bekapcsolni, földhöz vágtam. Ezután jutott csak eszembe, hogy teljesen kikapcsoltam, így utána nyúltam, és összeraktam darabkáit. Beírtam a pin kódot, és idegesen toporogtam, amíg be nem töltött. Kikerestem Ash számát, és hezitálás nélkül tárcsáztam. Egy csöngés… kettő csöngés…három, négy, öt, hat. A hetedik csörgésre úgy voltam vele nem veszi fel, de a várakozó hang megszűnt, és egy suttogó hang szólalt meg a vonal túloldalán.

-Charlie… J-jól vagy?