Elfehéredő arcát egyetlen könnycsepp szelte át, melyet a lámpa fénye megcsillantott, utolsó útját csodálatossá téve.

Hello! Hat óra, a nap megy le az égbolton, én meg olyan vagyok, mint a mosott sz*r. De meghoztam a részt -amit kivételesen már egy hete megírtan várja, hogy felrakjam. Nem is szövegelek tovább, mert anya rám szólt, hogy menjek és egyek forró levest, szóval jó olvasást, jó éjszakát, és... hát jó mindent mindenkinek!

-Szingli.-jelentettem ki könnyed hangsúllyal. Kenzie elkerekedett szemekkel, míg Li tátott szájjal fejezte ki megdöbbenését.-Most mi van? Ez az igazság, nem?

-Szóval az Aston-nal való kapcsolatnak hivatalosan vége?-villant meg a nő szeme. Mint egy keselyű, úgy csapott le a témára.

-Ez nem volt egyértelmű? Napokkal ezelőtt elköltöztünk, és azóta nem találkoztunk, nem randiztunk, még csak nem is beszéltünk. Szóval szerintem nem, nem vagyunk együtt, mióta felszálltam a gépre. De ha ez eddig nem volt világos, akkor tessék. Hivatalosan is szakítottunk. Újra egyedülálló mind ő, mind én. Egyéb kérdés?-kérdeztem ingerülten. A nő csak pislogni tudott, a lányok pedig döbbenten és szomorúan bámultak maguk elé.-Elnézést, el kell intéznem valamit.-álltam fel.

Kiviharzottam a szobából, és a lépcső felé vettem az irányt. Öklömmel belevertem egyet a falba, majd leroskadtam az egyik lépcsőfokra. Tenyerembe temettem az arcom, és megpróbáltam lenyugodni. Elegem van abból, hogy folyton én vagyok terítéken, hogy állandóan mindenki az én életem akarja boncolgatni. Nem lehetne békén hagyni? Londonban élek, Ash pedig Sidney-ben. Lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni, de az is lehet, hogy még beszélni se. Ha arra nem képes, hogy felhívjon, akkor várhatja, hogy majd én keressem. Annyi önbecsülésem még van, hogy ne fussak olyan szekér után, ami nem fog megállni, megvárni. Rég lekéstem, szóval ideje továbblépni, és folytatni onnan, ahonnan abbahagytam. Ideje visszatérnie annak a Charlie-nak, aki a megismerkedés előtt voltam. Az az erős, gondtalan Charlie leszek, aki voltam. És nem fog érdekelni sem ő, sem más. Egyedül leszek, akár Kenzie. Ő is megvan szingliként, akkor én is megleszek. Miért ne lennék. Nem is voltam hivatalosan sose a barátnője, szóval, lényegében nem is számított. Csak egy médiakapcsolat volt, amire az őrült menedzserem kényszerített minket.

-Charlie. Jól vagy?-ült le mellém Li.

-Persze. Miért ne lennék? Minden a legnagyobb rendben.

-Charlie. Tudom, hogy borzasztó ilyen messze lenni attól, akit szeretsz…

-Én nem szeretem!-ordítottam.-Az csak egy téveszme volt, és most már jól vagyok. Elfelejtem ezt az egészet, és újra olyan leszek, mint amilyen előtte.

-Ne mond ezt.-torzult el az arca.

-Charlie! Mégis hogy képzelted ezt? Hogy mondhattál ilyet?-kiáltott Kenzie. A kezében szorongatta szegény telefonját, miközben vöröslő fejjel ordítozott, hogy milyen egy idióta vagyok, meg szinonimái.

-Kenzie! Azt is elmondanád miért?-vágtam közbe.

-Hogyne. Drága, egyetlen Charlie, Ashton hívott pont az előbb, hogy megkérdezze jól vagy-e, de neki ahelyett, hogy azt mondtam volna tökéletesen, azt kellett hallania, hogy nem szereted. Remélem tudod, hogy most összetörted a szívét. Ja, és ne merészelj megint olyan érzéketlen paraszt lenni, mint amilyen voltál. Mert mielőtt megismerted volna, mi voltunk az egyetlen barátaid, szóval inkább örülhetnél, hogy találtál valakit, aki előhozta belőled a kedves énedet.-azzal sarkon fordult, és dühösen elviharzott.

-Igaza van. Miután megismerted, megváltoztál. De nem rossz irányba. Viszont nem akarjuk, hogy megint olyan legyél, mint azelőtt. Az csak egy álarc volt, de Ash levette rólad. Ne vedd fel megint. Kérlek.-nézett rám könyörgőn Elisa.

-Nem mondhatjátok meg, hogy mit csináljak. Ez az én életem, és azt csinálom, amit akarok. Nem érdekel Ashton, vagy a média. Én a zenének élek, és a zenében nem tudok hazudni. Márpedig eddig azt csináltam. De elegem van mindenből. A szerelemmel csak a baj van. Inkább halok meg egyedül.

-Charlie, nem mondhatod komolyan. Ez nem te vagy. Csak a düh mondatja ezt veled!

-Nem érdekel. Elegem van, hogy folyton mindenki megmondja mit csináljak. Hagyjatok engem békén.

Lerohantam a lépcsőn, bevágódtam egy taxiba, és hazamentem. Egy szó nélkül felrohantam a szobámba, becsaptam az ajtóm, és az ágyra vetettem magam. Könnyeim megállíthatatlanul törtek elő, elvégre napok óta nem sírtam, így felgyűlhettek már. Vállamat rázta a zokogás, és legszívesebben törtem-zúztam volna. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy ne csináljak semmit, hisz nem a könyveim tehetnek erről, sem a ruháim, így nyugodjanak csak ott, ahol vannak.

Gondolom mi lesz holnap a címlapon. ’Charlie Mall sírva ment haza, miután az interjún ingerülten viselkedett. Csak nem szerelmi bánat?’ Hát de. Az. Mert én is emberből vagyok, én is lehetek szomorú, dühös, ingerült. Én is rendezhetek jelentet, ha rossz napom van. Nem vagyok tökéletes, mint azt sokan hiszik. Én is lehetek bánatos, hisz épp, hogy szerelmes lettem, el kellett költöznünk. Persze, mindenki azt hiszi, az életem maga a megtestesült tökéletesség. A valóra vált álom. Az is, de az álmomban nem szerepelt Ashton, a média, és idegesítő riporterek. Az álmomban a zene volt a mindenség, és nem a hazugságok. Hogy feladnám e mindezt? Nem tudom. És az szomorú. Már maga a tény is, hogy elgondolkoznék rajta, borzalmas. Mindig is ezt akartam csinálni, és most, hogy itt vagyok, egy részem visszacsinálná az egészet. Vissza a régi, átlagos, egyedüli életem, ahol egyetlen barátom a bátyám, ahol nem tudtam ki Ashton, ahol még nem ismertem se Elisa-t, se Kenzie-t. Ahol nem követte minden lépésem több millió ember. Ahol kimehettem anélkül az utcára, hogy bárki leszólítana egy autogramért. Imádom ezt csinálni, de vannak pillanatok, amikor eldobnám mindezt, és visszatérnék a monoton hétköznapokra. Talán egyetemre mentem volna. De már sosem tudom meg, mert az időt nem lehet visszafordítani. Nem lehet változtatni semmin. Minden olyan marad, amilyen most. Elővettem a telefonom, és kikerestem a számát. Az ujjam a hívásgomb felett várakozott, hogy az agyam megadja az utasítást. De az agyam nem adta meg. Helyette kikapcsoltam a készüléket, és úgy, ahogy voltam bebújtam a takaróm alá.

-Charlie. Hogy mondhattad ezt? Azt hittem szeretsz. De hogy is szerethetnél… Nem érdemlem meg a boldogságot. Nem érdemlem meg az életet sem.-mondta Ashton, majd a kezében szorongatott pengét a csuklójához érintette. Elfehéredő arcát egyetlen könnycsepp szelte át, melyet a lámpa fénye megcsillantott, utolsó útját csodálatossá téve.

Zihálva riadtam fel rémálmomból. Homlokom verejtéktől volt nedves, míg szívem ezerrel dübörgött a mellkasomban. Azonnal telefonom után nyúltam, de miután azt nem tudtam bekapcsolni, földhöz vágtam. Ezután jutott csak eszembe, hogy teljesen kikapcsoltam, így utána nyúltam, és összeraktam darabkáit. Beírtam a pin kódot, és idegesen toporogtam, amíg be nem töltött. Kikerestem Ash számát, és hezitálás nélkül tárcsáztam. Egy csöngés… kettő csöngés…három, négy, öt, hat. A hetedik csörgésre úgy voltam vele nem veszi fel, de a várakozó hang megszűnt, és egy suttogó hang szólalt meg a vonal túloldalán.

-Charlie… J-jól vagy?

Szerintem egy könyvet kitöltene csak a szemedről való áradozása.

Itt is vagyok! Kicsit fáradtan ugyan, de meghoztam a részt. Hát... elég... Majd meglátjátok milyen lett. Viszont örülök, mert túlléptük a 300 oldalmegjelenítést! Köszönöm mindenkinek!!!
Akkor egy kis zeneajánló: Holding on and letting go (Egyébként nem szeretem a Vámpírnaplókat, és egy részt sem láttam, de majd egyszer meg akarom nézni.)

London csodálatos. Bár eddig nem mentem sok helyre, amit eddig láttam gyönyörű. A csajok próbálnak összekapni, de nem nagyon sikerül. Egyedül akkor volt bennem élet, amikor a rajongókkal találkoztunk. Sose hittem volna, hogy ennyi rajongónk van… Ha ezerszer nem írtam le a nevem, egyszer sem. Imádni valóak mind, és jó látni, hogy ennyit számít nekik a zenénk, és az, hogy saját magunkat adjuk.

-Imádlak titeket! A ti zenétek segített mosolyogni akkor is, amikor a legrosszabb napom volt.-ölelt meg egy 14 év körüli lány.

Az ilyen szavak segítenek abban, hogy nap mint nap felkeljek, és tegyem a dolgom. A rajongóink azok, akik tartják bennem az életet. Ők azok, akik miatt csinálom amit kell. Ash… vele napok óta nem beszéltem, ahogy egyikükkel sem. Nagyon hiányoznak nekem, és a lányoknak is. Logan kezelése elkezdődött, és a doki szerint jók a kilátások. Felettébb vidám voltam aznap –miután kiidegeskedtem magam. Anya és apa is megnyugodtak, ahogy minden szülő. A ház egyszerűen fantasztikus. Hatalmas, így mind elférünk benne. A szobám fantasztikus lett, mert úgy alakítottam ki, hogy olyan legyen, mint egy mini könyves zug. Li maradt most is a kifinomult, rendezett önmagánál, míg Kenzie…Kenzie is önmaga maradt. Ám a közös fürdőn nem változtattak. Na nem baj!

Tudom mire gondoltok most. Mi van Ethan-nel? Ő jó barátom lett, bár csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. És igen, mindent elmondtam neki. Szerencsére megértő volt, és nem haragudott. Viszont az éjszakai beszélgetéseink –időeltolódás- jót tesznek, hisz lelket önt belém. Találkozott egy lánnyal, akivel összemelegedett, és elhívta randira. Örülök a boldogságának, ugyanis azt mondta talán ő lesz az. A neve Sophie, barna hullámos haja van, türkizkék szeme, és cuki gödröcskéi. Amikor küldött róla egy képet, azonnal irigykedni kezdtem, mert nagyon szép lány. És kedves is!

-Charlie, ő Sophie. Sophie, ő a színes fejű haverom, Charlie.

-Szia!-integetett a kamerába.-Ethan rengeteget mesélt rólad. És mellesleg imádom a bandád.

-Szóval rajongó vagy? Legalább az ízlésed jó.-vicceltem.-Bocsi, csak vicc volt. Egyébként rólam mesélt sokat? Hallanod kellett volna rólad milyen hosszasan mesélt. Szerintem egy könyvet kitöltene csak a szemedről való áradozása.

Ethan jól láthatóan elpirult, mire mi összevigyorogtunk. Sophie megpuszilta barátját –igen, tegnap megkérte hogy legyen a barátnője-, én pedig mosolyogva figyeltem a cuki párost. Vajon mi is ilyenek lennénk Ashton-nal, ha nem kell elköltöznünk? Vagy akkor nem is mondta volna el soha, hogy mit érez irántam?

-Charlie. Ne gondolj már rá ennyit! Ez kezd egészségtelen lenni!-nézett aggódóan a kamerába Ethan.

-Mintha te nem gondolnál minden pillanatban Sophie-ra.-forgattam meg a szemem.

Egy fél órát beszélgettünk még, de a végén már majd bealudtam, szóval elköszöntek, és elküldtek szunyálni. De nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam össze-vissza. Olvasni is próbáltam, de nem tudtam koncentrálni, amire akkor jöttem rá, amikor már hatodjára olvastam ugyanazt a sort, és még mindig nem fogtam fel. Végül a füzetem vettem elő, és próbáltam összeszedni a gondolataim, hogy rímekké álljon össze.

-Rendben, lányok. Ma lesz egy interjútok, aztán egy fotózás, majd koncert.-sorolta Ann.

Interjú. Remek, megint én leszek terítéken. A fotózás már kicsit jobb, mert nem kell dumálni. A koncert lesz a nap fénypontja, mert… mert egyértelműen a koncertek a legjobbak a világon.

-Kezdhetjük?-kérdezte a nő, aki meginterjúvol minket. Bólintottunk egyet, jelezve beleegyezésünk.-Akkor kezdjük. Hogy tetszik eddig London?

-Fantasztikus!-kezdte Li.-Csodálatos város, csodálatos helyekkel, csodálatos emberekkel. A buszok nagyon tetszenek, és biztos a látványosságok is szépek, csak sajnos még nem volt alkalmunk megnézni. De amint lesz rá időnk, az első dolgunk lesz elmenni mindenhová.

-Sajnálatos, hogy még nem láttátok őket, viszont örülök, hogy jól érzitek magatokat itt. És milyen a munka? Keményebb, mint Sidney-ben volt?

-A munka sose kemény. Legalább is nem nekünk, mert mi azok vagyunk, akik egész éjjel fennmaradnak, csakhogy minden tökéletes legyen. Mi magunk vagyunk a kemény munka.-mondta Kinzie.

-Azért néha pihenni is kell. Hogyan töltitek a szabadidőtöket?

-Én általában Dan-nel beszélek, amikor van rá lehetőség. Vagy megnézünk egy filmet, hárman, esetleg segítek anyának takarítani, főzni, ilyenek.-vont vállat Li.

-Én is szoktam segíteni anyának, vagy épp apának. A filmezés pedig alap dolog.-karolta át Li-t, Kenzie.

-Én olvasni szoktam. Vagy dalokat írni. Attól függ milyen kedvem van.-szólaltam meg most először.

-Igen, hallottam, hogy imádsz olvasni. Igaz, hogy a szobád olyan, mint egy könyvtár?-nézett rám kérdőn a nő. Mondta a nevét, de nem nagyon figyeltem, így el is felejtettem.

-Igen. Sok könyvem van, szóval gondoltam milyen lenne, ha olyan lenne, akár egy könyvtár. Mini, magán könyvtár.-magyaráztam.

-Nagyon jól hangzik.-bólogatott. Nem nagyon érdekelhette, az látszott rajta.-Térjünk át a kényes témára. Hogy álltok a kapcsolatokkal?

-Szingli.-emelte fel a kezét Kenzie.-És az is maradok.

-Én jól megvagyok Dan-nel. Bár nagyon hiányzik. Amikor csak tudunk utazunk a másikhoz.

Mosolyogva figyelte Kenzie és Li mondandóját, majd tekintete rám vándorolt. Én lehajtott fejjel ültem, és csendben, meg sem mukkanva ültem a széken.-Charlie…?

∞

                                                                                                                                                           

Fájdalom. Szomorúság. Bánat. Ezeket érzem mióta Charlie felszállt a gépre. A munka az egyetlen ami eltereli a figyelmem. A rajongók tudnak csak mosolyt csalni az arcomra, de amint hazaérünk újra szomorú leszek, és kedvetlen. A srácok próbálnak életet önteni belém, de… nem megy.

Tudom, hogy el kellene engednem. Elfelejtenem. Felfognom hogy már nincs itt, hanem mérföldekre tőlem, egy másik kontinensen, ahol új lehetőségek várnak rá. Tudom, hogy jobb neki ott. De hiányzik. Hiányzik az az idő amit együtt töltöttünk. A beszélgetéseink, akár a komoly, akár a komolytalanok. A sok hülyéskedés, a sok nevetés. Mindig számíthattunk egymásra. Ott voltunk a legrosszabb pillanatokban is. De most már nem. Hisz nem is beszéltünk mióta elmentek.Nem hívott, nem keresett. Jó, mondjuk én sem.

-Ash! A lányok mennek a tv-ben!-kiáltott ki a konyhába Calum. A tányérom felkapva átvonultam a nappaliba, és leültem a kanapéra, ahol Cal és Luke terpeszkedett, Mikey meg gondolom a szobájában van. A képernyőre szegeztem a tekintetem, így nem is vettem észre, hogy Cal elcsente a fél szendvicsem. Charlie-t meglátva nagyon nem is érdekelt, inkább rá koncentráltam. Olyan régen nem láttam már, nem hallottam már a hangját élőben –bár a tv-ben, de élőben megy az interjú. Beszéltek Londonról, a munkáról –illetve Elisa és Kenzie beszélt, Ő meg néha hümmögött, vagy csendben bólintott egyet. Aztán jött a kérdés. Feszülten figyeltük a készüléket, nehogy lemaradjunk bármiről is.

-Szingli.-jelentette ki könnyedén.

Megrökönyödve néztem a tv-re, még pislogni is elfelejtettem. Ilyen egyszerűen túllépett volna? Ennyi idő elég volt elfelejteni engem? Ha neki ment, nekem miért nem?

Most sajnos nem jött össze Hulk 1, és Hulk 2 miatt.

Meghoztam a 12. részt! Köszönöm Reachel-nek, hogy megtisztelt jelenlétével ezen a blogon is. Nem is tudom mi lenne velem nélküled! Nos...hát jó olvasást mindenkinek!

Mint egy panda, úgy néztem ki reggel. A szemfesték –amit mondanom sem kell, hogy Kenzie és Li erőltetett rám- elfolyt, de legalább eltakarta a piros szemem. Vagy elvonta róla a figyelmet… Letusoltam –utoljára ebben a házban-, és miután felöltöztem pakolni kezdtem. A ruháimat behajtogattam a bőröndömbe, mindet szépen sorban. Úgy terveztem, hogy bedobálom majd, és ráülve összehúzom a cipzárt, de most jó, hogy van valami ami leköt. Tegnap bezárkóztam a szobámba, így a lányok nem tudnak semmit, ami maradjon is így. Nem akarom hallgatni a szidásáradatukat, a vigasztalásukat, meg a „majd találsz jobbat is” szöveget. Egyedül jobban mennek az ilyen dolgok.

-Charlie, gyere reggelizni!-kopogott be Li.

-Nem vagyok éhes.-szóltam ki. Tovább folytattam a pakolást, egészen addig, amíg minden ruhám el nem tűnt a bőröndben. A könyveim már rég dobozokban sorakoztak, egy kivételével, amit a táskámba raktam, hogy majd olvasom a gépen. A fülhallgatóm is ott lapult mellette, csak úgy mint a dalszöveges füzetem. Anyáék nemsoká itt lesznek, szóval kicsit megerőltettem magam, és próbáltam életet könyörögni magamba. Sajnos nem ment túl jól, szóval megint magyarázkodhatok, hogy mi a baj.

-Charlie, megjöttek az ősök.-kopogott ezúttal Kenzie.

-Megyek.-sóhajtottam. Felálltam az ágyamról, és a nappaliba mentem. Megölelgettem a szüleim, majd Logan fojtogatott engem.

-Jó újra látni, Chars.-suttogta a fülembe.-De jobban örülnék, ha nem ilyen hullajó kedvvel fogadnál.

-Majd elmondom.

Bólintott egyet, majd a többieket is üdvözölte. Az anyukák nekiálltak egy utolsó nagy vacsorát összedobni, míg a lányok elmentek pakolni, apa meg a tv-t nézte. Logan felrángatott a szobámba, amely kongott az ürességtől. Leültünk az ágyra, és belekezdtünk a beszélgetésbe.

-Hallgatlak.-biccentett.

-Tegnap a lányok kiöltöztettek, „csábítsd el Ash-t” címszó alatt, ami úgy-ahogy, fogjuk rá megvolt. A lényeg, hogy amikor kimentünk levegőzni, azt kérdezte emlékezni fogok e erre holnap/ma. Erre azt mondtam nem biztos, mire megcsókolt, és azt mondta szeret. Én meg elkezdtem vele ordibálni, hogy miért csak most mondta ezt el, amikor másnap elköltözünk, és otthagytam.-hadartam el egy szuszra. Logan úgy nézett rám mint egy földönkívülire –de halál komolyan.

-Te…te teljesen hülye vagy.-jelentette ki.-Komolyan azt mondta, hogy szeret, erre te leordítottad a fejét, és elmentél? Mégis miért?

-Nem tudom! Én csak össze voltam zavarodva. Féltem, mert ha bevallottam volna, hogy én is szeretem, akkor még jobban fájni fog az elválás. De nem tudom mi lett volna a legjobb. Talán így is jó lesz. Azt hiszi utálom, és majd túllép rajtam. Én is megpróbálom valahogy elfelejteni, és boldog leszek majd. Talán.

-Meg fogod bánni.

-Már mindegy. Nem tudok változtatni ezen.

A reptéren rengeteg ember volt. Utasok, akik mennek, vagy jöttek, családtagok, barátok. De rengeteg rajongó is eljött elbúcsúztatni minket. Csináltunk több tucat fotót, és annyiszor leírtuk a nevünket, hogy már fájt a kezünk. És mint mindenki életében, az enyémben is eljött az, hogy egy ismerős dal első hangjára felfigyelve lefagysz. Vagy nem? Nos, nekem ez volt.

A hang irányába néztem, ahol az a négy srác volt, akik megváltoztatták az életem. A rajongók hangos sikításán keresztül is tisztán hallottam minden egyes szót. Beleégtek a tudatomba, és onnan már semmivel sem lehet kitörölni. Hogy mit gondoltam abban a pillanatban? Hát… azt nem tudnám megmondani. A lányok átverekedték magukat a tömegen hozzám, és aggodalmas, valamint kérdő tekintettel néztek rám. Én csak meredten néztem Rá, és szinte levegőt sem vettem.

Amikor a dalnak vége lett, Ash a rajongók által megnyílt úton lépett oda hozzám.

-Mi ez az egész?-kérdeztem ridegen.-Ha azt hitted idejössz, zenéltek egyet, és minden megoldódik, akkor tévedtél. Ezzel semmi nincs megoldva, inkább tovább bonyolítva. Ash, én nemsoká azon a gépen leszek, Londonba tartva, hogy élhessem az álmomat. Nem fogok itt maradni, és csalódás okozni nem csak a lányoknak, hanem a családomnak, és a rajongóinknak is. Nem leszek olyan önző, hogy az érzéseimet vegyem figyelembe. Nem lehetek olyan önző.

-Én nem kérem, hogy maradj. Csak azt szeretném, hogy ne haragudj rám. Tudom, hogy rettentően hülye voltam, és ezerszer megbántam. Nem akarlak úgy elengedni, hogy utálsz.

-Nem utállak.-ráztam meg a fejem.

-De haragszol rám. Viszont meg kell értened, hogy féltem. Amúgy… nem mintha te annyira törted volna magad.

-Persze, fogd rám.-forgattam meg szemeim.-Miért csináltad ezt?

-Mert amit tegnap mondtam, az az igazság volt, és nem akarom, hogy azt hidd, hogy csak részegen benyögtem, és nem jelent semmit.-fogta két keze közé arcom.-Szeretlek Charlie. Nagyon szeretlek.

-Én is szeretlek.-mondtam ki azt a szót, melyet nem sok embernek mondtam eddig életemben. A tömeg egyszerre sikított fel, amikor megcsókolt.

-Charlie. Mennünk kell.-szólalt meg Li.

-Megyek.

Ash olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem ott ér el a vég. De végül –nagy nehezen- elengedtük egymást, és egy utolsó csók után elindultunk a géphez.

∞

Tudod milyen elveszíteni valakit, aki sose volt a tiéd? Valakit, aki a legfontosabb neked, akiért akár meg is halnál? Én tudom. Végignéztem, ahogy elsétál, hogy élje az álmát. De megértem, hisz mindig is erről álmodott. És nem hagyhatja cserben sem a lányokat, sem a családját, sem a rajongókat. De akkor is fáj.

-Ash. Menjünk.-tetta vállamra a kezét Luke. Bólintottam egyet, majd még egyszer arra néztem, ahol Charlie eltűnt. Nem tudom miért. Talán arra vártam, hogy felbukkan, a nyakamba veti magát, és azt mondja örökre velem marad. De ez csak egy remény marad. Ahogy az is, hogy láthatom még valaha.

∞

A magángép ablakán kibámulva hallgattam végig a telefonomon fellelhető összes depis számot. Marie még fagyit is szerzett nekem –bár Logan ette meg a nagyját-, ami nagyon jól esett. Mármint a fagyi, nem Logan falánksága…

-Mizu?-kérdezte Kenzie. Ráemeltem tekintetem, és kihúztam a fülemből a fülhallgatót.-A lelki szemetesládád nyitva!-ráta ki kezeit.

-Jól vagyok, Kenzie. Tényleg. Csak kell egy kis magány.

-Rendben. Hajrá.-ütögette meg a fejem, majd arrébb állt. Visszamerültem gondolataimba, ami lehet, hogy inkább álom volt.

-Charlie!-keltem fel anya rázogatására.-Mindjárt leszállunk.

Elraktam a dolgaim, és vártam a földet érést. A fülem bedugult a légnyomásváltozástól, így félig süketen szálltam le a gépről. Itt is rengeteg rajongó várt ránk, de sajnos nem tudtunk velük beszélni, mert a biztonságiak elhurcoltak minket. Lehet, hogy olyan fáradt vagyok, hogy mindjárt kidőlök, mint egy zsák, de a rajongóinkra mindig van idő. Most sajnos nem jött össze Hulk 1, és Hulk 2 miatt. Odakint egy limuzin várakozott, hogy elfuvarozzon minket. Még sosem utaztam limóban, de őszintén megmondva nem is nagyon akarok többet. Túl nagy. Viszont  legalább elfértünk egy autóba.

-Hello London. Hello új élet.-suttogtam az erkélyemen állva, miközben a kilátást csodáltam.

Ezt hívják pech-nek.

Ezer bocsánat, hogy egy napot késtem, de most itt vagyok, és egy fordulatos résszel jöttem. Lehet úgy tűnik nincs sok hátra, de megnyugtatlak titeket, hogy még nem akarom lezárni Charlie és Ashton szerelmének történetét. Remélem továbbra is olvastok majd.

Ahogy egyre közeledik a költözés, egyre rosszabbul vagyunk. Én olyan szinten kikészültem, hogy az utolsó koncertünk után szépen kidőltem. Az orvos azt mondta csak a stressz miatt volt. Hát… részben. Másrészt Ashton miatt. Nem beszéltünk sokat, ami be kell valljam elszomorított. Szörnyű maga a tudat is, hogy két nap múlva elutazunk –véglegesen- és lehet, hogy soha többet nem találkozunk.  Nagyon fog hiányozni. Ahogy a többiek is, mert velük is jóba lettünk. Az új menedzserünk –olyat is kaptunk-egy nagyon kedves nő, aki kellően szigorú, de lehet vele viccelni is. Jobb mint Valerie volt. Főleg, hogy miután beavattuk a dolgokba, kissé kiakadt. Konkrétan megölelt, és azt mondta, hogy sose kényszerítene ilyenre.

Logan olyan semleges állapotban van, bár kicsit izgul az utazás miatt. Kenzie örül ennek, míg Li egyenesen oda van, mert így közelebb lesz Dan-hez. Tőlem. Én vagyok szerintem az egyetlen, aki szomorú miatta. De hogy a fenébe ne lenék, amikor végre valaki beférkőzött a szívembe, és most elmegyünk. Ezt hívják pech-nek.

-Kész vagy?-jött be Kenzie. A búcsúbulinkra készülünk, mert holnap összepakolunk még pár utolsó dolgot, és este megyünk is.

-Nem tudom mit vegyek fel.-roskadtam az ágyamra.

-Jaj.-karolt át.-Majd mi találunk neked egy olyan csodát, amitől Ash összepisili magát. LI!-ordította bandatársunk nevét. A lila –nagyon lila-hajú lány akár a tornádó, úgy száguldott be a szobámba. Egyből a szekrényem felé vették az irányt, de ott ugyan hiába keresgélnek. Ezt ők is észrevették, és átsprinteltek a saját szobájukba. Végül megtalálták nekem a tökéletes szerelést.

-Olyan gyönyörűek vagytok.-monda Marie.

Mosolyogva összenéztünk, majd kimentünk a limuzinhoz, merthogy azzal megyünk, bár nem tudom minek ez a monstrum, amikor csak négyen leszünk benne +a sofőr, de ő nem számít bele.

A klubhoz érve én szálltam ki utolsónak, és a bejáratnál is én mentem be, bár kicsit lemaradva, mert beszéltem pár rajongóval. Imádom őket, mert belőlük nyerünk energiát a sok munkára. Csak miattuk tartunk ki. Li és Kenzie már el is tűntek a tömegben, amikor beléptem. Mindenhol ismerős és ismeretlen arcok voltak, így csak megindultam előre. Köszöntem pár embernek, megköszöntem a kedves szavakat, beszéltem pár szót velük, a szokásos bájolgások. Alig fújtam ki magam az egyik beszédpartner miatt, már jött is a másik. És ez így ment egy ideig.

-Szia.-köszönt egy ismerős hang mögülem.

-Szia!-fordultam Ashton felé.-Végre egy ember, aki nem csak a lemezről, Londonról, vagy egyéb ilyen témákról tud velem kommunikálni.-emeltem égnek tekintetem.

-Öhm…Szívesen? Egyébként gyönyörű vagy.-mért végig. A csajok tényleg kitettek magukért, mert –ha mondhatok ilyet-istennőt varázsoltak belőlem. Nem szoktam magassarkút viselni, viszont most kivételes alkalom van.-Sose láttalak még ilyen cipőben.

-Tudom. Nem is fogsz többet.-mondtam. Hupsz…-Mármint… Nem fogok felvenni többet ilyet…

Szomorú arcára nézve hatalmas bűntudatom lett. Most elcsesztem… Gratulálok Charlie, ez is csak te lehetsz!

-És… Mikor is indultok?-terelte a témát.

-Holnap este.-válaszoltam szűkszavúan. Feszülten álldogáltam mellette, na nem mintha ő annyira törte volna magát. Sóhajtotta, egyet, majd a kezénél fogva a bárpulthoz húztam. Pár kör után kezdtünk feloldódni, és fesztelenül beszélgettünk mindenről. Sokat nevettünk, bár volt, hogy semmi vicceset nem mondtunk, táncoltunk is, csak sajnos a cipő miatt nehezen ment. Persze ezen is nevettünk.

-Nem megyünk ki levegőzni?-kérdeztem egy szám végeztével.

-De, menjünk.

Odakint nem volt olyan meleg, és kellemesen cirógatta bőrömet a lágy szellő. A zene még kint is elemi erővel hatott, így kicsit arrébb sétáltunk.

-Szóval… Várod már, hogy belekezdjetek a Londoni életbe?

-Sose hittem, hogy eljutok egyszer oda, de a sors kegyes volt, és kaptunk egy ilyen lehetőséget. Persze hiányozni fog ez a hely. Hisz itt nőttem fel, itt lettem híres, itt történtek velem jó dolgok. De biztos jó lesz ott is. Hiszen csodálatos hely, és nagyon várom a munkát. De félek is egy kicsit. Új ország, új emberek…

-Biztos nagyszerű lesz. Szerzel új barátokat, új embereket.

-Aha. Vagy nem. Nem vagyok egy barátkozós típus.-húztam el a szám.

-Ugyan. Biztos mindenki imádni fog! Hisz elég ha rád néznek. Gyönyörű, kedves, vicces lány vagy, és mindenki oda lesz érted.

Éreztem, ahogy az arcom egyre pirosabb lesz. Nem szeretem ha bókolnak nekem, de neki elnézem… De csak neki!

-Szerinted elég részegek vagyunk ahhoz, hogy holnap ne emlékezzünk erre?

-Nem tudom. Ez az utolsó bulink itt, szóval lehetőleg MÁR annyira ki vagyok, hogy arra sem emlékszem mit mondtam az előbb.-nevettem fel.

-Akkor jó.

Azzal megfogta a kezem, így megállítva engem, és amikor felé fordultam, ajkait az enyémekre nyomta. Nem kicsit lepődtem meg, az biztos.

∞

Fogalmam sincs honnan volt bátorságom megcsókolni. Viszont ez volt az utolsó alkalom, hogy megtehettem. Holnap elköltöznek, én meg itt maradok, és talán sose lesz többet erre lehetőségem. Márpedig én nem akarom, hogy úgy menjen el, hogy nem mondtam el neki mit érzek. Az pedig, hogy talán nem fog emlékezni erre, az csak egy kis plusz önbizalmat adott.

-Charlie. El kell mondanom valami fontosat, még akkor is, ha erre nem fogsz emlékezni holnap. Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd.

-Ash. Ne…Ne ne ne…-lépett hátra.-Ne. Kérlek, ne.

-Charlie.-fogtam volna meg a kezét, de elhúzta azt.

-Nem. Holnap elköltözünk egy másik kontinensre, és te csak most mondod ezt el? Pont akkor vallasz szerelmet, amikor másnap már messze leszek? Te teljesen hülye vagy. Miért nem tudtad volna hamarabb mondani? Annyira fájt volna egy kicsit előbb összeszedni magad, és elém állni ezzel?-ordibált.

-Charlie. Én… én sajnálom. Én csak féltem a visszautasítástól.-hebegtem.

-Persze.-megrázta a fejét, és megtörten rám nézett.-Azt hittem ha eljön ez a pillanat boldogok leszünk. De mint minden, úgy látszik ez is csak hiú ábránd marad.

Egy könnycsepp csordult ki szeméből, végig az arcán, de makacsul letörölte, és sarkon fordult.-Viszlát Ash.

Otthagyott. Bánatos szívvel néztem távolodó alakját. Ezt nagyon elcsesztem. De jóvá kell tennem. Meg kell békítenem valahogy. Nem hagyhatom, hogy úgy menjen el, hogy részegen azt mondtam szerelmes vagyok belé, aztán csak úgy hagyjam elmenni. Nem… És már azt is tudom mit teszek! De ahhoz várnom kell. Remélem beválik. Nagyon-nagyon remélem…

Szólj hozzám, ó, te felséges McKenzie!

Rettentően sajnálom, de most rövid részt hoztam. Mivel holnap szintfelmérő lesz, kicsit tanultam rá -az se biztos, hogy megírom, mert nem angolt tanultam-, és az ellenőrzőmet is be kellett fednem. De vasárnapra extra hosszú részt szeretnék hozni. Remélem nem baj. Egyébként hogy telt az első nap? Nekem olyan se jó, se rossz volt. Jó olvasást!

Lesokkolva ültem a padon, és magam elé meredve próbáltam normálisan lélegezni. Elmegy. Nem mehet el! Gondolataim ezerrel pörögtek, de semmit nem fogtam fel belőlük.

-Ash. Izé… van valami más is.-babrált a karkötőivel. Idegesnek és feszültnek tűnt, de fogalmam sem volt mégis mit akar mondani. Kínos csend telepedett ránk, mert se ő, sem én nem akartam megszólalni. Végül sóhajtottam egyet, és én törtem meg.

-És mikor mentek?-tettem fel a leghülyébb kérdést, de igazából talán ez volt most a legjobb kérdés.

-Öhm… A lemez megjelenése után. Izé… Én csak azt akartam mondani… hogy…

Nem tudta befejezni a mondatát, mert hangja elcsuklott, és megindultak arcán az első könnycseppek. Istenem… Még a szipogása is aranyos. Magamhoz húztam, és megint a hátát simogattam, akár a kórházban nemrég.

-Akkor… Ez lenne a „kapcsolatunk” vége?-kérdeztem amikor csillapodott sírása.

-Talán a jövőhét lesz az utolsó itt töltött hetünk. Amint megjelent a lemez, elmegyünk pár helyre dedikálást tartani, aztán irány London. Mindig is ott akartam élni, de sose gondoltam volna, hogy ilyen rossz lesz elválni ettől a kontinenstől. Illetve az itt szerzett barátaimtól.-kuncogott kicsit. Pár pillanat hallgatás után újra megszólalt, már kicsit halkabban.-Nagyon fogsz hiányozni.

-Te is nekem.

∞

Nem mertem elmondani. Féltem, hogy nem viszonozza érzéseimet, és talán elveszíthetem. Féltem, hogy viszonozza, és itt kell hagynom. Bárhogy is lett volna, elveszítem. De így, hogy nem mondtam el neki, megkíméltem őt is, és magamat is, bármily féle fájdalomtól. Bár nem, mintha nem lenne rossz magamban tartani…

-Nagyon fogsz hiányozni.-mondtam elhaló hangon.

-Te is nekem.

Nem is lehetne szebb a pillanat, melyet a telefonom idegesítő hangja tört meg. Kenzie neve virított a kijelzőn, így elhúztam a zöld ikont, és a fülemhez emeltem a készüléket.

-Szólj hozzám, ó, te felséges McKenzie!

-Vörös kód! Most.-kiabálta, majd egyből le is rakta. Úgy néztem szegény telefonomra, mintha a most változott volna át ufóvá.

-Öhm… Azt hiszem, nekem mennem kell. Vagyis… Gondolom.

-Jó.Izé… Akkor majd még találkozunk.

-Igen. Jó éjt.-köszönök el.

Sietős léptekkel megyek haza. Az utcán alig lézengenek páran. Viszonylag hamar hazaérek, ahol minden a feje tetején áll. Olyan érzésem volt, mintha nem is haza, hanem egy diliházba jöttem volna. Maria a telefonba magyaráz, de annyira hadar, hogy félő, nem értik a vonal másik végén. Kenzie a kanapén sír, Li pedig vigasztalja őt. Én is leülök vörös barátnőm mellé, és kérdőn nézek Li-re, választ várva.

-A szülei nem akarják elengedni Londonba. Anya most próbálja meggyőzni őket, de nem sok sikerrel.-rázza meg a fejét, amitől kiszabadul pár tincs a copfjából.

Maria lehangolódva rakja le a telefont, és szomorúan ül le mellénk.

-Felhívom anyát. Ő majd meggyőzi őket.-nyugtattam barátnőm. Tárcsáztam anyát, aki a negyedik csengésre felvette. Röviden vázoltam a helyzetet, és megkértem, hogy beszéljen Kenzie szüleivel. Miután megígérte, hogy rábeszéli őket, elbúcsúzott. Kenzie könnyei lassan elapadtak, így már csak az idegesség maradt. Feszült csendben vártuk, hogy bármelyik telefon megszólaljon. A készülékekre meredve vártuk a megkönnyebbülést.

Részben megértem a szüleit, hiszen nem lehetett saját gyermekük, és amikor Kenzie-t örökbe fogadták, mindentől óvták. De ők voltak a legboldogabbak, amikor híresek lettünk, így nem értem teljesen. Hisz az én családom is jön velünk, akkor ők miért nem? Jó, megértem, hogy anya és apa Logan miatt is jön, mert Londonban egy profi orvos fogja kezelni a bátyám. Ők miért ne tudnának jönni? Végül a Kenzie telefonja kezdett csörögni, mire mind utánakaptunk, ám a telefon kicseszni akart velünk, és leesett a földre. Végül sikeresen felvettük, és Kenzie remegő hangon kezdett beszélni a szüleivel.

-Na?-kérdeztük egyszerre Li-vel. Hatalmasra meresztett szemekkel vizslattuk bandatársunk, válaszra éhezve.

-Hát… Attól tartok kezdhetünk búcsúzkodni, mert… MEGYÜNK LONDONBA!-kiáltotta. A nyakába ugorva sikítottunk fel. A földön röhögve örültünk a hírnek.

Másnapra kicsit berekedtünk, a sok sikongatástól, így egész nap forró teát szürcsöltünk. Este koncert, szóval nem mehet el a hangunk. Mondjuk, hogy nem sokat beszéltünk. Jó, ha 200 szót kinyögtünk. Viszont annál többet írtunk. Idegesen álldogáltunk a hangpróbán. Egy dalt énekeltünk el, aztán már mentünk is az öltözőbe, mert kicsit késésben voltunk. Gyorsan átvedlettünk a fellépőruhákba, majd bepattantunk a székekbe. Megcsinálták a hajunkat, aztán mindenkit kitereltünk a helyiségből. Sminket azért nem szoktunk, mert úgy is leizzadjuk, szóval felesleges. A szokásos rituálénk után szaladtunk a színpadra, ahol egyből nekikezdtünk. A szokásos volt minden. Szórakoztunk, zenéltünk, nevettünk, bohóckodtunk. Válaszolgattunk pár kérdésre, ilyenek. A végén jött a lassú dalok. Kicsit megkönnyeztünk, nem tagadom. De hát hogy is ne, amikor ez az utolsó előtti itteni koncert? Szomorúan ballagtunk le, és öltöztünk vissza. Otthon elintéztük a higiéniai ügyeket, majd pizsiben ültünk le a kanapéra. Kenzie ült középen, mi meg két oldalról dőltünk rá. A tv halkan szólt, benne a sárga szivacs idegesítette a tintaizét.