Szólj hozzám, ó, te felséges McKenzie!

Rettentően sajnálom, de most rövid részt hoztam. Mivel holnap szintfelmérő lesz, kicsit tanultam rá -az se biztos, hogy megírom, mert nem angolt tanultam-, és az ellenőrzőmet is be kellett fednem. De vasárnapra extra hosszú részt szeretnék hozni. Remélem nem baj. Egyébként hogy telt az első nap? Nekem olyan se jó, se rossz volt. Jó olvasást!

Lesokkolva ültem a padon, és magam elé meredve próbáltam normálisan lélegezni. Elmegy. Nem mehet el! Gondolataim ezerrel pörögtek, de semmit nem fogtam fel belőlük.

-Ash. Izé… van valami más is.-babrált a karkötőivel. Idegesnek és feszültnek tűnt, de fogalmam sem volt mégis mit akar mondani. Kínos csend telepedett ránk, mert se ő, sem én nem akartam megszólalni. Végül sóhajtottam egyet, és én törtem meg.

-És mikor mentek?-tettem fel a leghülyébb kérdést, de igazából talán ez volt most a legjobb kérdés.

-Öhm… A lemez megjelenése után. Izé… Én csak azt akartam mondani… hogy…

Nem tudta befejezni a mondatát, mert hangja elcsuklott, és megindultak arcán az első könnycseppek. Istenem… Még a szipogása is aranyos. Magamhoz húztam, és megint a hátát simogattam, akár a kórházban nemrég.

-Akkor… Ez lenne a „kapcsolatunk” vége?-kérdeztem amikor csillapodott sírása.

-Talán a jövőhét lesz az utolsó itt töltött hetünk. Amint megjelent a lemez, elmegyünk pár helyre dedikálást tartani, aztán irány London. Mindig is ott akartam élni, de sose gondoltam volna, hogy ilyen rossz lesz elválni ettől a kontinenstől. Illetve az itt szerzett barátaimtól.-kuncogott kicsit. Pár pillanat hallgatás után újra megszólalt, már kicsit halkabban.-Nagyon fogsz hiányozni.

-Te is nekem.

∞

Nem mertem elmondani. Féltem, hogy nem viszonozza érzéseimet, és talán elveszíthetem. Féltem, hogy viszonozza, és itt kell hagynom. Bárhogy is lett volna, elveszítem. De így, hogy nem mondtam el neki, megkíméltem őt is, és magamat is, bármily féle fájdalomtól. Bár nem, mintha nem lenne rossz magamban tartani…

-Nagyon fogsz hiányozni.-mondtam elhaló hangon.

-Te is nekem.

Nem is lehetne szebb a pillanat, melyet a telefonom idegesítő hangja tört meg. Kenzie neve virított a kijelzőn, így elhúztam a zöld ikont, és a fülemhez emeltem a készüléket.

-Szólj hozzám, ó, te felséges McKenzie!

-Vörös kód! Most.-kiabálta, majd egyből le is rakta. Úgy néztem szegény telefonomra, mintha a most változott volna át ufóvá.

-Öhm… Azt hiszem, nekem mennem kell. Vagyis… Gondolom.

-Jó.Izé… Akkor majd még találkozunk.

-Igen. Jó éjt.-köszönök el.

Sietős léptekkel megyek haza. Az utcán alig lézengenek páran. Viszonylag hamar hazaérek, ahol minden a feje tetején áll. Olyan érzésem volt, mintha nem is haza, hanem egy diliházba jöttem volna. Maria a telefonba magyaráz, de annyira hadar, hogy félő, nem értik a vonal másik végén. Kenzie a kanapén sír, Li pedig vigasztalja őt. Én is leülök vörös barátnőm mellé, és kérdőn nézek Li-re, választ várva.

-A szülei nem akarják elengedni Londonba. Anya most próbálja meggyőzni őket, de nem sok sikerrel.-rázza meg a fejét, amitől kiszabadul pár tincs a copfjából.

Maria lehangolódva rakja le a telefont, és szomorúan ül le mellénk.

-Felhívom anyát. Ő majd meggyőzi őket.-nyugtattam barátnőm. Tárcsáztam anyát, aki a negyedik csengésre felvette. Röviden vázoltam a helyzetet, és megkértem, hogy beszéljen Kenzie szüleivel. Miután megígérte, hogy rábeszéli őket, elbúcsúzott. Kenzie könnyei lassan elapadtak, így már csak az idegesség maradt. Feszült csendben vártuk, hogy bármelyik telefon megszólaljon. A készülékekre meredve vártuk a megkönnyebbülést.

Részben megértem a szüleit, hiszen nem lehetett saját gyermekük, és amikor Kenzie-t örökbe fogadták, mindentől óvták. De ők voltak a legboldogabbak, amikor híresek lettünk, így nem értem teljesen. Hisz az én családom is jön velünk, akkor ők miért nem? Jó, megértem, hogy anya és apa Logan miatt is jön, mert Londonban egy profi orvos fogja kezelni a bátyám. Ők miért ne tudnának jönni? Végül a Kenzie telefonja kezdett csörögni, mire mind utánakaptunk, ám a telefon kicseszni akart velünk, és leesett a földre. Végül sikeresen felvettük, és Kenzie remegő hangon kezdett beszélni a szüleivel.

-Na?-kérdeztük egyszerre Li-vel. Hatalmasra meresztett szemekkel vizslattuk bandatársunk, válaszra éhezve.

-Hát… Attól tartok kezdhetünk búcsúzkodni, mert… MEGYÜNK LONDONBA!-kiáltotta. A nyakába ugorva sikítottunk fel. A földön röhögve örültünk a hírnek.

Másnapra kicsit berekedtünk, a sok sikongatástól, így egész nap forró teát szürcsöltünk. Este koncert, szóval nem mehet el a hangunk. Mondjuk, hogy nem sokat beszéltünk. Jó, ha 200 szót kinyögtünk. Viszont annál többet írtunk. Idegesen álldogáltunk a hangpróbán. Egy dalt énekeltünk el, aztán már mentünk is az öltözőbe, mert kicsit késésben voltunk. Gyorsan átvedlettünk a fellépőruhákba, majd bepattantunk a székekbe. Megcsinálták a hajunkat, aztán mindenkit kitereltünk a helyiségből. Sminket azért nem szoktunk, mert úgy is leizzadjuk, szóval felesleges. A szokásos rituálénk után szaladtunk a színpadra, ahol egyből nekikezdtünk. A szokásos volt minden. Szórakoztunk, zenéltünk, nevettünk, bohóckodtunk. Válaszolgattunk pár kérdésre, ilyenek. A végén jött a lassú dalok. Kicsit megkönnyeztünk, nem tagadom. De hát hogy is ne, amikor ez az utolsó előtti itteni koncert? Szomorúan ballagtunk le, és öltöztünk vissza. Otthon elintéztük a higiéniai ügyeket, majd pizsiben ültünk le a kanapéra. Kenzie ült középen, mi meg két oldalról dőltünk rá. A tv halkan szólt, benne a sárga szivacs idegesítette a tintaizét.