...

Sziasztok! Az van,hogy a gepem elromlott,es nem tudok ma reszt hozni. Nagyon sajnalom, mert mar kesz volt a resz,de valami miatt nem tudom bekapcsolni, szoval ma nem lesz resz. Azt sem tudom mikor lesz legkozelebb, most is telefonrol vagyok. Nagyon sajnalom, es amint tudok,hozni fogom a 18. fejezetet.  Sajnalom,jo ejt!

Hogy ebből mi lesz…

Halihó! Késő van? Egy pöppet... De itt a 17.rész! És meg kell mondjam, nagyon izgulok, hogy mit szóltok majd hozzá. Szóval ha lennétek oly szívesek, hogy leírjátok a véleményetek -legyen akár jó, akár rossz (nem fogok megsértődni)-, nagyon boldog lennék.

Zene:No idea

-Nem tudom mit mondhatnék. Ezt csak ketten tudjátok megoldani.

-Nincs mit megoldani!-morogtam.-A helyzet egyszerű. Ashton az, akivel nem lehetek együtt, Ethan pedig az, akivel együtt lehetek. Nem tudom mit agyaltam ezen eddig ilyen sokat…

-Szóval ilyen könnyen elfelejted Ashton-t?-kérdete Logan.

-Nem tudom elfelejteni. De talán egy kicsit továbbléphetek.-rántottam meg alig láthatóan a vállam. Igazából fogalmam sincs hogyan fogok továbblépni, de majd meglátjuk. Remélem…

Másnap reggel olyan voltam, mint a mosott rongy. Miután lezuhanyoztam, felöltöztem, és rendbe tettem az ágyam, lementem reggelizni.

-Jó reggelt!-köszöntem a bent lévőknek. A szekrényből kivettem egy tálat,  a hűtőből tejet, a másik szekrényből a műzlit, a mosogató melletti fiókból kanalat, majd a tálba öntöttem előbb a műzlit, rá a tejet, amiket aztán visszatettem a helyükre. Felültem a pultra, és bekaptam egy kanállal a reggelimből. Mindenki, aki a konyhában volt –Elisa, Kenzie, a szüleik, az én szüleim és Ashton-furán nézett rám, kivéve Logan.-Mi vam?-kérdeztem tele szájjal.

-Semmi.-vont vállat Kenzie.

-Azon kívül, hogy hajnali háromkor a te sikításodra ébredni nem a legjobb, képeld!-háborodott fel Li.

-Öhm… Bocs?-vontam fel szemöldököm.-Nem lesz több ilyen.

-És ha mégis? Ha mostantól minden este rémálmod lesz?-kezdte a kiakadást. Általában akkor van ez, amikor már rég nem találkozott Dan-nel. Kiakad, ordít kicsit, aztán lenyugszik.-Elegem van tudod? Elegem van, hogy folyton olyan idióta vagy. Nem gondolsz arra, hogy nekünk, a családodnak, milyen érzés azt látni, hogy tönkreteszed magad? Kirekesztesz minket az életedből. Azt sem tudom mikor mentünk el utoljára valahova csak mi hárman. Hiányzik a legjobb barátnőnk, de te észre sem veszed, mert csak saját magaddal, meg a piti gondjaiddal vagy elfoglalva. És én? Már lassan több mint két  hónapja nem láttam Dan-t, és baromira hiányzik! Mert az, hogy minden nap beszélünk telefonon, skype-on, vagy sms-ben, az nem ugyan az!

-Elisa!-csattant fel Kenzie.-A szobádba. MOST!

A szülők csak a fejüket rázva tértek vissza reggeli koffeinadagjuk elfogyasztásához, míg Logan szomorúan nézett a két lány után. Megértem, hisz olyan mintha nem csak egy húga lenne –én-, hanem a csajok is. Ash értetlen tekintettel nézett körbe, amit szintén megértek, hisz fogalma sincs mi lehetett ez. Én ugyanolyan tempóban ettem a reggelim, cseppet sem zavartatva magam. A zsebemben megszólaló telefonom miatt félrenyeltem a gondosan megrágott –háromszor, max négyszer rágtam meg csak-falatot,és heves fulladásba kezdtem. Logan hangosan felröhögött bénaságomon, de még a szüleim is elmosolyodtak (!), egyedül Ash volt olyan segítőkész, hogy elvegye tőlem a tálat, és megveregesse a hátam.

-Mi van már?-vettem fel a telefonom.

-Neked is szia. Egyébként azért hívlak, mert beszélnünk kell.

-Persze. Már hívni akartalak, csak előbb megreggeliztem, de Li kiakadt, és amikor megcsörrent a telefonom, majdnem megfulladtam, de jól vagyok, izé…csak… -hadartam.-Mikor tudnál átjönni?

-Akár most is.-vágta rá.

-Öhm…-Logan kérdőn nézett, ahogy Ash is, a szülők pedig nem is foglalkoztak velem. Logan felé próbáltam sugározni a tekintetemmel a helyzetet, s alig észrevehetően biccentetten egyet vendégünk irányába. Ő csak megvonta a vállát, mire egy „ezt nem hiszem el” sóhajt hallattam.-Gyere.

-Remek. 10 perc és ott leszek.-rakta le.

Hogy ebből mi lesz…

-Szóval, Ash. Meddig maradsz?-törte meg a közöttünk lévő csendet. A felnőttek halkan pusmogtak valamiről, amiről szerintem nem akarunk tudni… És most nem perverz dolgokra gondolok, csak… Nem tudom.

-Eredetileg négy napra jöttem. De este felhívtak a srácok, hogy beraktak egy fotózást, így egy nappal hamarabb kell visszamennem.-felelte egy vállrántás kíséretében. Miért vonogatja mindenki a vállát? Ez ilyen ragályos dolog, vagy mi?

-A munka, az munka.-bólogatott bátyám.-De legalább olyan munkád van, amit élvezel.

-Pontosan.-értett egyet Ash. A srácok elbeszélgettek, én meg azt hallgattam, ahogyan mindenféle bandákról beszélgetnek. A 10 perc leteltével csengettek,  mire felpattantam, és az ajtóhoz siettem.

-Szia!-nyitottam ki az ajtót, ami mögött Ethan állt vigyorogva. Beljebb lépett, levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, majd miután köszönt a konyhában lévő mindenkinek –mert időközben a lányok is visszaértek-, felmentünk a szobámba.-Szóval…

-Én azt…-szólaltunk meg egyszerre.

-Kezd te.-intettem.

-Rendben. Szóval ami tegnap történt… Nem tudom neked mit jelentett, de én szeretném, ha több lenne köztünk, mint barátság.

-Én is szeretném, ha nem csak barátok lennénk.-mosolyogtam kissé elpirultan.

Csak úgy mint tegnap, most is közelebb hajolt, és újra megcsókolt.

-Akkor…Leszel a barátnőm?

-Hááát… Persze!-nevettem el magam. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és simított végig az arcomon.-Lemegyünk?

Bólintott egyet, aztán mindketten felálltunk, és lementünk a nappaliba áttelepült –eléggé megfogyatkozott-társasághoz csatlakoztunk.

-Hol vannak a többiek?-kérdeztem.

-Vásárolni mentek.-válaszolt Logan.

-Hű, úgy látom pont rosszkor mentek el.-nézte összekulcsolt kezünket Li.

-Összejöttünk.-jelentettem be.

-Oh…Wow! Ez nagyszerű!-mondták tettetett örömmel a lányok. Logan ellenségesen méregette mellettem álló barátom, Ashton pedig csak meredt maga elé. Leültünk, és Kenzie meg Li egyből faggatni kezdtek. Néha magamon éreztem a két fiú pillantásait, amiktől kirázott a hideg. A lányok is néztem rám néha olyan pillantással, így egy idő után meguntam ezt, és kislisszoltam a fürdőbe. Hideg vízzel megmostam az arcomat, és csak néztem az arcom. Mit tettem? Megbántam? Öh…ne-em? Rosszul tettem? Lehet. Megváltoztathatom? Nem. Akkor megbántatnám. De így másokat bántasz!-világított rá a tényre belső énem. Úgy meg magamat bántanám! És tudom, hogy nem csak nekem lenne rossz. Aj! Sehogy sem jó semmi. Marad minden így. Legalább egy embert boldoggá tettem!

Nagyot sóhajtva szálltam ki aggodalmaim útvesztőjéből, majd megtöröltem az arcom, a kezem, és utolsó pillantást vetve tükörképemre kinyitottam az ajtót. Fejemet felemelve hátrahőköltem meglepettségemben. Ashton állt előttem, szomorú szemekkel vizslatva. Oh, anyám. Segítség! Nagyon rosszul venné ki magát, ha most elordítanám magam, hogy segítsen valaki?-gondolkoztam.

-Segíthetek?-köszörültem meg a torkom. Nem válaszolt, így megpróbáltam kikerülni, de elém állt. Balra léptem, ő jobbra –mármint neki jobbra. Én léptem jobbra, de megint elém állt.-Abbahagynád? Szeretnék visszamenni.

-Direkt csinálod ezt, ugye?-suttogta közelebb lépve. Szerintem még ő is hallotta, hogy mekkorát nyeltem közelségére. Kezeit derekamra tette, és addig követett, amíg a mosdókagyló melletti szekrénynek nem ütköztem.-Direkt kínzol, igaz? Élvezed, hogy fájdalmat okozol?

-Semmit nem csinálok. Nem kell mindennek rólad szólnia. Képzeld, ehhez semmi közöd.

-Biztos?-lehelte ajkaimra.

-Biztos.-pillantottam szájára, majd vissza szemeire. Elmosolyodott tettemre, majd ő is lepillantott az én számra. Tekintetében a vágy tüze égett, és közelebb hajolt, hogy már csak milliméterek válasszák el ajkainkat.-N-nem lenne szabad.

-Tudom.-csukta le szemeit. Akaratlanul is utánoztam, és vártam, hogy megcsókoljon.

Úgy látszik mindenben van kivétel…

Helló, helló, helló! Mizu? Én most fel vagyok kicsit pörögve, viszont azt nem tudom mitől, vagy miért... A lényeg viszont az, hogy itt a 16. fejezet! Istenem, mindjárt itt a huszadik. Egyébként szerintetek hány fejezet legyen még? Én olyan 9-re gondoltam. Azért 25 fejezet elég nem? Mondjuk ha ennek a történetnek vége, tervezem a következő blogot! Addig is jó olvasást, és kitartást a hétre!

-Nem értelek.-rázta a fejét Charlie..-Idejössz, mérföldeket utazol, és most megsértődsz, és mennél vissza? Egyszerűen fel sem tudom fogni, hogy miért vagy itt. Hogy jutott eszedbe idejönni?

-Mert szeretlek, a francba is, hányszor kell még elmondanom, hogy felfogd?-emeltem fel a hangom.-Szerelmes vagyok beléd, és bármennyire is akarod, nem tudlak elfelejteni!

-Te meg azt fogd fel, hogy nem lehetünk együtt, bármennyire is szeretnénk! Én Londonban élek, te pedig több ezer kilométerre innen. Mégis hogy lehetnénk együtt?

-Távkapcsolat? Elisa és Dan is megvannak, nem?

-Nem te hallgatod Li sírását éjjelenként, nem te vigasztalod, ahányszor csak eszébe jut Dan, és hogy nincs mellette. Nem tudod, milyen úgy élni, hogy a szerelmed egy másik kontinensen talán talál egy másik személyt, aki jobb nálad. Nem tudsz semmit erről. De én igen. Tudom milyen a távkapcsolat,és bármennyire is mutatja magát boldognak Li, én tudom, hogy mennyit szenved. Épp elég ennyi szenvedés, hát még ha azon kellene aggódnom, hogy megcsalsz-e.

-Szóval ezt nézed ki belőlem. Hát kösz, hogy ennyire bízol bennem! Azt se tudom minek jöttem. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy azzal hitetgettem magam, hogy te egy kedves lány vagy. Mekkorát tévedtem. Egy szívtelen szörnyeteg vagy.

-Ha csak azért jöttél, hogy sértegess, akkor nyugodtan távozhatsz!

-Elég legyen!-ordította Kenzie.-Mégis mi folyik itt?

-Semmi.-mondta ridegen Charlie.

Jeges pillantása a levegőt is megfagyasztotta bennem. Lefagyva álltam vele szemben, miközben Kenzie kioktatott minket.

∞

Mégis mit képzelt? Hogy idejön, én meg meghatódottságomban a nyakába vetem magam? Hát bocs, de ez nem jött be. Ethan teljesen ki is ment a fejemből, de úgy gondoltam majd másnap felhívom. A másik Ethan volt az, akit este –mikor már mindenki elaludt (Ash az egyetlen vendégszobát kapta)-felhívtam, hogy kibeszéljem a mai napot. Sophie vette fel, aki azonnal kifaggatott.

-Hogy veled mindig csak a baj van!-reagálta le monológom Ethan.-Nézhetsz rám olyan gyilkos tekintettel, amilyennel akarsz, de azt nem mondhatod, hogy nincs igazam.

-Azt nem mondtam.-mondta Sophie.

-Öhm… Srácok, jó lenne ha most az én problémámról lenne szó, szóval ha lehet, ne akkor nyírjátok ki egymást, amikor vonalban vagyok.

-Bocs. Egyébként nem tudom mit mondhatnék. Szerintem hallgass a szívedre.-közhelyelt Sophie. Kösz…

-Lehet ez az átlag lányoknál beválik drágám, de Charlie az ilyeneket túlagyalja, és még rosszabb lesz. Szóval szerintem higgadjatok le, beszéljétek meg, aztán majd meglátod mi lenne a legjobb mindannyiótoknak.

Ethan azért tud jó tanácsokat adni, mert ismer. Minden rezdülésem tudja mi, így nem esik nehezére mindig a megfelelőt mondani. Úgy látszik mindenben van kivétel…

-Ethan. Nem tudom megbeszélni vele, mert mindig veszekedés lesz a vége. Egyszerűen nem hajlandó megérteni engem.

-És arra még nem gondoltál, hogy te értsd meg őt?

-Én… Nem tudom. Nem akarom ezt az egészet, mert a szerelemmel csak a gond van. Legalábbis nálam. Sose jön össze.

-Jaj, Charlie. Egyszer mindenki boldog lesz. Mint mi, ugye?-gügyögte legjobb barátom.

-Pontosan.

-Srácok? Itt vagytok még, vagy már szegény ágyat boldogítjátok?

-Hehehe. Csak féltékeny vagy, amiért lecsaptak a kezedről. Hidd el, tudom milyen szörnyű lehet azt hallani milyen boldog vagyok, miközben te két olyan senki miatt szomorkodsz. De sajnos lekéstél rólam, a szívem már foglalt.

-Oh, most törted össze a szívem.-mondtam megjátszva a szenvedőt, pedig belül majd megpukkadtam a nevetés visszatartásától.-Jól van szerelmeseim, én mentem aludni. De ha lehet, még nem akarok keresztanyuka lenni.

-Pedig úgy terveztük nyolc hónapot adunk, hogy felkészülj, de akkor így jártál.

-Neked is jó éjt szívem napsugara!-mondta lányosan Ethan.-De most leteszem, mert meg kell leckéztetnem az asszonyt.

-Sok sikert, Sophie.

-Sok sikert, Charlie!

Miután letettem a telefonom, bevackoltam magam a takaróm alá, és egyetlen, legkedvesebb plüssállatom magamhoz szorítva lehunytam a szemem.

-Jó éjt, Fluffy úr. Remélem segítesz kitisztítani a fejem.

Hirtelen egy nagy házban találtam magam. Nem tudom hol, vagy miért, egyszerűen csak itt vagyok. Hangok szűrődtek ki valahonnan, én pedig kíváncsiságomban elindultam a hangok felé. Beléptem a szobába, amely első ránézésre egy nappali. Elhaladtam egy tükör előtt, és amikor belenéztem, magamat láttam, de valahogy mégsem. A hajam barnán omlott a vállamra, és egy szürke póló volt rajtam egy farmerrel. Ez én vagyok? Beléptem a helyiségbe, ahol ott voltak a szüleim, a tesóm, a lányok-eredeti hajszínnel-, és meglepetésemre a 5SOS srácok is. Mindenki mosollyal az arcán fogadott engem. Ash felállt és idelépett hozzám, majd puszit nyomott a számra (???) és odahúzott a kanapéra. Most mi van? Összezavarodottan néztem körbe a sok mosolygó emberkén, mert halvány lila fogalmam nem volt minek is van itt mindenki. És miért vagyunk ilyen idétlenül felöltözve a lányokkal? És mi a jó büdös istenért barna a hajam? Utálom a színét! Olyan unalmasan…unalmas. Az egyik pillanatban még ültem, a másikban pedig már álltam. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem térdelő fiút. Mi van?!

-Sokat gondolkoztam, hogy mikor lenne megfelelő az idő. De nem tudok várni addig. Szeretlek, és én lennék a világon a legboldogabb, ha a feleségem lennél. Hozzám jössz?

Sikítva ültem fel az ágyban. Szívem kétszeres sebességgel dobogott, és félő volt, hogy kiugrik a mellkasom fogságából. Logan szaladt be a szobámba, miután az ajtót hangos csattanással kivágta. Lerogyott mellém, és magához szorítva nyugtatgatott. A lányok is beértek, ahogy a szülők is. Aston már Logan mögött beesett a szobámba, így most ő is mellettem ülve, aggódón néz.

-Jól van, Chars, itt vagyok.-suttogta a fülembe bátyám. Úgy kapaszkodtam belé, mintha ő lenne a mentőövem, miközben én a tengerben küszködöm a túlélésért. A többieket kiparancsolta a helyiségből, bár Li, Kenzie és Ash kicsit nehezen mentek.-Semmi baj. Csak rémálom volt. Most már minden rendben. Elmondod mit álmodtál?

-Jaj, Logan! Nem értem miért álmodtam ezt. De nem ez az első. Már álmodtam ezt egyszer. Akkor volt, amikor Ash először nálunk aludt. Én…én…

-Jól van. Mond el. Jobb lesz, ha kiadod magadból.

Bólintottam, majd miután kifújtam az orrom, elmeséltem az álmom. Elmondtam minden mozzanatot, minden gondolatot, ami bennem kavargott. Ő csak csendben hallgatott, és simogatta a hátam, nyugtatásképp.

Hiányzott a hangja, és most, hogy hallom, nem akarom elengedni.

Meglepetés! Mivel ma ünneplem tizenötödik szülinapom, gondoltam én adok nektek egy meglepi részt. Szóval a -micsoda véletlen- 15. rész itt van :). Remélem örültök neki. Azt nem tudom megmondani biztosra, hogy vasárnap lesz e rész, azt majd még meglátom. Addig is jó olvasást!
Zeneajánlás:Alone

-Igen… Én… Rosszat álmodtam, és csak azért hívlak, hogy megkérdezzem jól vagy-e. Izé… nem kellett volna, tudom, de nagyon megijedtem.-magyarázkodtam.

-Miért nem kerestél eddig?-kérdezte pár néma pillanat után.

-Én… csak… sajnálom, nem kellett volna felhívjalak.-sóhajtottam.

-Nekem kellett volna, tudom.

-Nem. Jól tetted, hogy nem hívtál…

-Mert így nem kellett tovább hazudoznod, igaz?-vágott közbe gúnyosan.

-Nem, én…-Ha most elmondom az igazat, csak még nehezebb lesz minden. De nem tudok neki hazudni…

-Mindegy. Van még valami, vagy csak ennyi?

Szóra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Nem tudtam mit kellene mondanom. Hogy szeretem, de nem kellene, mert nem szabad? Vagy, hogy hiányzik? Egyik sem jó megoldás, de nem akartam, hogy letegye. Hiányzott a hangja, és most, hogy hallom, nem akarom elengedni. Ez a pár nap maga volt a pokol nélküle, és végre felhívtam, hallom a hangját, és ennek mindjárt vége.

-Hát akkor… Szia Charlie. Én… sz-szeretlek…

-Én is szeretlek!-mondtam még mielőtt letette volna.

-Tessék?

-Jaj, én ezt nem bírom tovább. Szeretlek, és hiányzol.-törtem ki. Szinte láttam magam előtt meglepődött arcát, ahogy felfogta szavaim.

-Charlie.-nyitott be Li.-Indulnunk kell a fotózásra.

-Csak egy percet kérek még!-mutattam fel mutatóujjam. Bólintott, majd kiment.-Mennem kell.

-Jó…Nekem is menni kéne aludni…

-Istenem. De hülye vagyok, az időeltolódás.-csaptam a homlokomra. Teljesen kiment a fejemből, hogy Londonhoz képest 10 órával később van náluk. És mivel nálunk fél kettő van...-Sajnálom, felkeltettelek?

-Nem. Épp most értem fel a szobámba.-nyugtatott meg.

-Akkor… Jó éjt. Álmodj szépeket, repkedő bogarakat!-idéztem az Oroszlánkirályból Pumba mondatát.

-Most már meglesz. Nektek pedig jó fotózást. Charlie. Még beszélünk, ugye?

-Nem tudom. Majd meglátjuk.

Nagy nehezen bontottuk a vonalat, én pedig lekényszerítettem magam a lépcsőn. Elindultunk a fotózásra, ahol remélem rendbe tudnak szedni, mert olyan vagyok, mint egy zombi.

A fotózás remekül sikerült, habár kicsit elcsúsztunk, mert időbe telt rendbe szedni. Hehe… És mint mindig, most is jött a bonyodalom (forrása).

A fodrásztól mentem hazafelé –visszaváltottam zöldre-, amikor véletlen nekimentem valakinek.

-Jaj, bocsánat!-mondtam azonnal. A világ legcsodálatosabb csoki barna szempárjába ütköztem.

-Semmi baj. Én sem figyeltem.-villantott szívdöglesztő mosolyt.-Egyébként Ethan vagyok.

-Charlie.

-Tudom.-nevetett. Még a nevetése is cuki…-A húgom odáig van értetek. Oh, ha már itt tartunk, holnap születésnapja lesz, és még nem vettem neki semmit. Esetleg adnál egy autógrammot?

-Persze! Hogy hívják?-húztam elő a zsebemből a minitollat, ami mindig nálam van. Valahonnan egy lapot varázsolt elő, amin hamar a nevem virított, egy szívecskével, és egy „Boldog szülinapot Anabell!”.-A lányok nevében is boldog szülinapot kívánok neki, remélem átadod.

-Persze! És köszönöm. Egy napnyi sétálgatástól mentettél meg.

-Szívesen. Öhm… nekem mennem kell. Este koncert, és még próbálnunk kell.

-Persze, menj csak. Izé… Remélem még találkozunk.-mosolygott. Milyen csodálatos mosolya van… Szerintem minden lány elolvadna, ha meglátná.

-Én is remélem.-mosolyogtam vissza.

Nos, találkoztunk. Nem is egyszer. A húgával is találkoztunk, aki egy nagyon kedves lány. Ethan egy nagyon kedves, vicces –és helyes- srác. Persze a másik Ethan –istenem, két Ethan- féltékenységi jelenetet rendezett, hogy biztos „megcsaltam, mert mással barátkozok”, de végül csak annyit mondott, hogy legalább ő elfelejtetheti velem Ashton-t. Hát… annyira nem járt sikerrel. Viszont nagyon jó barátok lettünk, és szerintem még a vak is látná, hogy mennyit flörtölünk. Na, nem mintha az nekem annyira menne. A lényeg, hogy –ha teljesen nem is-részben sikerült túllépnem Ashton-on. Még most is sokat gondolok rá, és van, hogy ha meglátom, vagy meghallom őket valahol, szomorú leszek.

-Szóval… Azt mondod próbáljam ki milyen lennék narancssárga hajjal. Hát… nem hiszem, hogy jól állna. Olyan lennék, mint egy… nem tudom. Mi narancssárga?

Ethan csak nevetve megrázta fejét, mire megforgattam szemeim.

-Nem tudom. A nap. De ha a napba nézek megvakulok, ha rád nézek… Ha rád nézek egy csodát látok. Amitől nem vakulok meg.-viccelte el. Csoki barna íriszeibe mélyedtem, és halványan érzékeltem, hogy közelebb hajolt, de csak akkor eszméltem fel, amikor ajkai enyémre tapadtak.

∞

Egy hónap. Ennyi telt el mióta felhívott. Azóta nem keresett, de fel se vette, amikor én hívtam. Tudom, hogy elfoglalt, hisz én is, mégis szánok öt percet, hogy felhívjam. Nem hiszem, hogy nincs egy perce felvenni, és azt mondani jól van, de elfoglalt, és nem tud beszélni. Vagy nem is akar velem beszélni?

Elhatároztam, hogy amint lehetőségem van rá, meglátogatom. És most, az ajtójukban állva, szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Megnyomom a csengő gombját, és várok. Nem kell sokat, ugyanis Li azonnal kinyitja. Meglepődve néz rám, majd idegesen pillant a háta mögé, majd vissza rám, és a táskámra.

-Ash! Micsoda meglepetés. Gyere be, ne álldogálj odakint.-tárta szélesre az ajtót. Illedelmesen megköszönve léptem beljebb a takaros –bár elég nagy- házba. Itt is egyből a nappaliba nyílt az ajtó, így a kanapé mögé letéve a táskám, körbenéztem.

-Charlie hol van?-kérdeztem a lila hajú lánytól.

-Öhm… A kertben van...-mutatott egy üvegajtóra. Azonnal elindultam felé, majd kinyitva azt, kiléptem a hátsókertbe, ahol két alak ült egy hintaágyon, és…csókolózott.-…de nem egyed..dül.

-Ash?!-állt fel ijedten Charlie, amint meglátott.-Te mit csinálsz itt?

-Ezt én is kérdezhetném.-mondtam dühösen.

-Én… szerintem jobb, ha megyek.-állt fel a srác is.-Később felhívlak.-mondta Charlie-nak, majd kis hezitálás után lelépett. Végig gyilkos pillantással meredtem rá, pedig azt sem tudom ki a franc volt.

-Hogy kerülsz te ide? Ausztráliában kellene lenned, nem? Mit keresel itt?-zúdította rám kérdéseit.

-Hozzád jöttem, mivel nem veszed fel a telefont. De most már tudom miért.-mondtam –akaratlanul- szemrehányóan.

-Semmi jogod, hogy felháborodj!-csattant fel.-Én próbálok túllépni, hogy ne érezzem folyton rosszul magam, de az úgy nem megy, ha hirtelen csak úgy felbukkansz. Nem gondolsz arra, hogy ez nekem milyen érzés?

-Nincs itt semmi látnivaló! Lehet tovább gondozni a virágokat! Ott látok egyet ami elég kókadt.

Elisa elég nyíltam kijelentette –bár burkoltan-, hogy nem a legjobb itt a kertben „megbeszélni” ezt. Így Charlie szobájába vonulva folytattuk vitánkat.

-Ki ez?

-Ő. Egyébként meg Ethan, na nem mintha rád tartozna.

-Ethan-t nem Ausztráliában ismerted meg?-tudakoltam.

-De. De ez egy másik Ethan, akit itt ismertem meg, Londonban. Az ausztrál Ethan még mindig ott van, és jól megvan a barátnőjével. Most pedig válaszolj a kérdésemre. Mit keresel itt?

-Már mondtam. Mivel nem vetted fel a telefont, gondoltam meglátogatlak.-vontam vállat.

-Egészen idáig utaztál miattam?

-Nem, az angol királynő miatt jöttem! Jó hogy miattad.

-De miért?

-Mert szeretlek, és hiányzol. De nem vetted fel a telefont, én meg az egyik percben még otthon ültem, a másikban meg már itt álltam az ajtótokban! De ha annyira zavar, akkor vissza is mehetek.