Hiányzott a hangja, és most, hogy hallom, nem akarom elengedni.

Meglepetés! Mivel ma ünneplem tizenötödik szülinapom, gondoltam én adok nektek egy meglepi részt. Szóval a -micsoda véletlen- 15. rész itt van :). Remélem örültök neki. Azt nem tudom megmondani biztosra, hogy vasárnap lesz e rész, azt majd még meglátom. Addig is jó olvasást!
Zeneajánlás:Alone

-Igen… Én… Rosszat álmodtam, és csak azért hívlak, hogy megkérdezzem jól vagy-e. Izé… nem kellett volna, tudom, de nagyon megijedtem.-magyarázkodtam.

-Miért nem kerestél eddig?-kérdezte pár néma pillanat után.

-Én… csak… sajnálom, nem kellett volna felhívjalak.-sóhajtottam.

-Nekem kellett volna, tudom.

-Nem. Jól tetted, hogy nem hívtál…

-Mert így nem kellett tovább hazudoznod, igaz?-vágott közbe gúnyosan.

-Nem, én…-Ha most elmondom az igazat, csak még nehezebb lesz minden. De nem tudok neki hazudni…

-Mindegy. Van még valami, vagy csak ennyi?

Szóra nyitottam a szám, de hang nem jött ki rajta. Nem tudtam mit kellene mondanom. Hogy szeretem, de nem kellene, mert nem szabad? Vagy, hogy hiányzik? Egyik sem jó megoldás, de nem akartam, hogy letegye. Hiányzott a hangja, és most, hogy hallom, nem akarom elengedni. Ez a pár nap maga volt a pokol nélküle, és végre felhívtam, hallom a hangját, és ennek mindjárt vége.

-Hát akkor… Szia Charlie. Én… sz-szeretlek…

-Én is szeretlek!-mondtam még mielőtt letette volna.

-Tessék?

-Jaj, én ezt nem bírom tovább. Szeretlek, és hiányzol.-törtem ki. Szinte láttam magam előtt meglepődött arcát, ahogy felfogta szavaim.

-Charlie.-nyitott be Li.-Indulnunk kell a fotózásra.

-Csak egy percet kérek még!-mutattam fel mutatóujjam. Bólintott, majd kiment.-Mennem kell.

-Jó…Nekem is menni kéne aludni…

-Istenem. De hülye vagyok, az időeltolódás.-csaptam a homlokomra. Teljesen kiment a fejemből, hogy Londonhoz képest 10 órával később van náluk. És mivel nálunk fél kettő van...-Sajnálom, felkeltettelek?

-Nem. Épp most értem fel a szobámba.-nyugtatott meg.

-Akkor… Jó éjt. Álmodj szépeket, repkedő bogarakat!-idéztem az Oroszlánkirályból Pumba mondatát.

-Most már meglesz. Nektek pedig jó fotózást. Charlie. Még beszélünk, ugye?

-Nem tudom. Majd meglátjuk.

Nagy nehezen bontottuk a vonalat, én pedig lekényszerítettem magam a lépcsőn. Elindultunk a fotózásra, ahol remélem rendbe tudnak szedni, mert olyan vagyok, mint egy zombi.

A fotózás remekül sikerült, habár kicsit elcsúsztunk, mert időbe telt rendbe szedni. Hehe… És mint mindig, most is jött a bonyodalom (forrása).

A fodrásztól mentem hazafelé –visszaváltottam zöldre-, amikor véletlen nekimentem valakinek.

-Jaj, bocsánat!-mondtam azonnal. A világ legcsodálatosabb csoki barna szempárjába ütköztem.

-Semmi baj. Én sem figyeltem.-villantott szívdöglesztő mosolyt.-Egyébként Ethan vagyok.

-Charlie.

-Tudom.-nevetett. Még a nevetése is cuki…-A húgom odáig van értetek. Oh, ha már itt tartunk, holnap születésnapja lesz, és még nem vettem neki semmit. Esetleg adnál egy autógrammot?

-Persze! Hogy hívják?-húztam elő a zsebemből a minitollat, ami mindig nálam van. Valahonnan egy lapot varázsolt elő, amin hamar a nevem virított, egy szívecskével, és egy „Boldog szülinapot Anabell!”.-A lányok nevében is boldog szülinapot kívánok neki, remélem átadod.

-Persze! És köszönöm. Egy napnyi sétálgatástól mentettél meg.

-Szívesen. Öhm… nekem mennem kell. Este koncert, és még próbálnunk kell.

-Persze, menj csak. Izé… Remélem még találkozunk.-mosolygott. Milyen csodálatos mosolya van… Szerintem minden lány elolvadna, ha meglátná.

-Én is remélem.-mosolyogtam vissza.

Nos, találkoztunk. Nem is egyszer. A húgával is találkoztunk, aki egy nagyon kedves lány. Ethan egy nagyon kedves, vicces –és helyes- srác. Persze a másik Ethan –istenem, két Ethan- féltékenységi jelenetet rendezett, hogy biztos „megcsaltam, mert mással barátkozok”, de végül csak annyit mondott, hogy legalább ő elfelejtetheti velem Ashton-t. Hát… annyira nem járt sikerrel. Viszont nagyon jó barátok lettünk, és szerintem még a vak is látná, hogy mennyit flörtölünk. Na, nem mintha az nekem annyira menne. A lényeg, hogy –ha teljesen nem is-részben sikerült túllépnem Ashton-on. Még most is sokat gondolok rá, és van, hogy ha meglátom, vagy meghallom őket valahol, szomorú leszek.

-Szóval… Azt mondod próbáljam ki milyen lennék narancssárga hajjal. Hát… nem hiszem, hogy jól állna. Olyan lennék, mint egy… nem tudom. Mi narancssárga?

Ethan csak nevetve megrázta fejét, mire megforgattam szemeim.

-Nem tudom. A nap. De ha a napba nézek megvakulok, ha rád nézek… Ha rád nézek egy csodát látok. Amitől nem vakulok meg.-viccelte el. Csoki barna íriszeibe mélyedtem, és halványan érzékeltem, hogy közelebb hajolt, de csak akkor eszméltem fel, amikor ajkai enyémre tapadtak.

∞

Egy hónap. Ennyi telt el mióta felhívott. Azóta nem keresett, de fel se vette, amikor én hívtam. Tudom, hogy elfoglalt, hisz én is, mégis szánok öt percet, hogy felhívjam. Nem hiszem, hogy nincs egy perce felvenni, és azt mondani jól van, de elfoglalt, és nem tud beszélni. Vagy nem is akar velem beszélni?

Elhatároztam, hogy amint lehetőségem van rá, meglátogatom. És most, az ajtójukban állva, szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Megnyomom a csengő gombját, és várok. Nem kell sokat, ugyanis Li azonnal kinyitja. Meglepődve néz rám, majd idegesen pillant a háta mögé, majd vissza rám, és a táskámra.

-Ash! Micsoda meglepetés. Gyere be, ne álldogálj odakint.-tárta szélesre az ajtót. Illedelmesen megköszönve léptem beljebb a takaros –bár elég nagy- házba. Itt is egyből a nappaliba nyílt az ajtó, így a kanapé mögé letéve a táskám, körbenéztem.

-Charlie hol van?-kérdeztem a lila hajú lánytól.

-Öhm… A kertben van...-mutatott egy üvegajtóra. Azonnal elindultam felé, majd kinyitva azt, kiléptem a hátsókertbe, ahol két alak ült egy hintaágyon, és…csókolózott.-…de nem egyed..dül.

-Ash?!-állt fel ijedten Charlie, amint meglátott.-Te mit csinálsz itt?

-Ezt én is kérdezhetném.-mondtam dühösen.

-Én… szerintem jobb, ha megyek.-állt fel a srác is.-Később felhívlak.-mondta Charlie-nak, majd kis hezitálás után lelépett. Végig gyilkos pillantással meredtem rá, pedig azt sem tudom ki a franc volt.

-Hogy kerülsz te ide? Ausztráliában kellene lenned, nem? Mit keresel itt?-zúdította rám kérdéseit.

-Hozzád jöttem, mivel nem veszed fel a telefont. De most már tudom miért.-mondtam –akaratlanul- szemrehányóan.

-Semmi jogod, hogy felháborodj!-csattant fel.-Én próbálok túllépni, hogy ne érezzem folyton rosszul magam, de az úgy nem megy, ha hirtelen csak úgy felbukkansz. Nem gondolsz arra, hogy ez nekem milyen érzés?

-Nincs itt semmi látnivaló! Lehet tovább gondozni a virágokat! Ott látok egyet ami elég kókadt.

Elisa elég nyíltam kijelentette –bár burkoltan-, hogy nem a legjobb itt a kertben „megbeszélni” ezt. Így Charlie szobájába vonulva folytattuk vitánkat.

-Ki ez?

-Ő. Egyébként meg Ethan, na nem mintha rád tartozna.

-Ethan-t nem Ausztráliában ismerted meg?-tudakoltam.

-De. De ez egy másik Ethan, akit itt ismertem meg, Londonban. Az ausztrál Ethan még mindig ott van, és jól megvan a barátnőjével. Most pedig válaszolj a kérdésemre. Mit keresel itt?

-Már mondtam. Mivel nem vetted fel a telefont, gondoltam meglátogatlak.-vontam vállat.

-Egészen idáig utaztál miattam?

-Nem, az angol királynő miatt jöttem! Jó hogy miattad.

-De miért?

-Mert szeretlek, és hiányzol. De nem vetted fel a telefont, én meg az egyik percben még otthon ültem, a másikban meg már itt álltam az ajtótokban! De ha annyira zavar, akkor vissza is mehetek.