Kenzie folyton belehápogott a mikrofonba, Li megkergetett az egyik dobverőmmel, én meg ezt megunva ráültem, és elfogyasztottam egy banánt

Hali! Sajnálom a késést, de most itt a következő fejezet. Anyám, ez más a huszadik. Dupla X! Komolyra fordítva a szót, remélem tetszeni fog, bár nem ez lett életem legjobb fejezete... És Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Amint a gépünk földet ért, elsőként szálltam le róla, és rohantam a rajongókhoz. Több tucatszor írtam le a nevem, álltam be fotózkodni, vagy csak öleltem meg valakit. Sokan megjegyezték milyen boldog vagyok. Hogy ne lennék, amikor itthon vagyok! Láthatom Ash-t, Ethan-t és Sophie-t, a szülővárosom, mindent ami fontos nekem. Amikor nagyon elfáradt a kezem meg az arcom, elköszöntem a rajongóktól, a lányoktól -akikre rábíztam a bőröndjeimet-, majd  taxi után kutattam. Találtam is egyet, ahonnan egy néni szállt ki, és én, mint angyali teremtmény -haha-, segítettem neki, amiért kaptam egy cukrot(!). Beszálltam a hátsó ülésre, majd a zsebemből előhalásztam a papírfecnit, amin a cím volt.

-Hova vihetem, kisasszony?-kérdezte a sofőr.

-Erre a címre szeretnék menni.-adtam át a fecnit.-És ha lehetne, amilyen gyorsan csak lehet.

-Csak nem a barátodhoz igyekszel?

-Hát... Nem úgy a barátom. Illetve, most még. Tudja, ez bonyolult.

-Semmi sem olyan bonyolult.-mosolygott rám a visszapillantóból.

-Nos, az egész ott kezdődött...-És elmondtam a "kapcsolatunkat", a költözést, Ethan-t, és a turnét.-Szóval most éppen oda tartok, hogy meglepjem.

-Remélem boldogok lesztek!-köszönt el, amikor megérkeztünk. Kifizettem az utat egy kis -vagy sok?-borravalóval egyetemben. Idegesen álltam a ház előtt, és már indultam volna felé, amikor kinyílt az ajtó. Egy lány és egy fiú jött ki nevetve az ajtón, és láthatólag jól elvannak. Viszont az én szívem darabokra tört, a mosolyom pedig egyből lehervadt. Ashton volt az a fiú, aki vigyorgott mint a tejbe tök. De egy másik lánnyal. 

Sírva futottam a legközelebbi parkba, ahol leültem egy padra, és a tenyerembe temetett arccal sírtam tovább. Ki az a lány? Ennyit jelentettem volna neki? Azok után, amit átéltünk, csak egyszerűen lecserél egy természetes, gyönyörű lányra, aki láthatólag boldoggá teszi.

-Charlie?-hallom meg Luke hangját.-Jól vagy?-ült le mellém.

-Persze.-szipogtam. Megtöröltem könnyáztatta arcom,majd mély levegőt vettem.-Miért ne len-nék jól, ami-amikor megak-megakarom lepni azt a személyt, akit szer-szeretek, de-de ő egy má-másik lány-lánnyal nevet.

-Jaj, te. Ash nem cserélt le. Gemma csak egy barát. Még mindig téged szeret, és nagyon hiányzol neki, csak épp rosszkor jöttél. Azért nevettek, mert Mikey jókedvre akarta deríteni, és mondott valami olyat. De amikor elfutottál-pont akkor jöttem ki-, reménykedve nézett rád, hátha te vagy az, de annyira elvesztette a hitét, hogy csak megrázta a fejét. Gemma próbált beszélni a fejével, lelket önteni belé,de... Senkinek nem sikerül. De ha most visszajössz velem, akkor végre jól lenne. Bár... Lehet, hogy előbb megijedne tőled.

-Kösz. Ez az utolsó rendes volt.-mondtam szarkasztikusan.

-Szívesen. Na, jössz?

-Nem. Nem állok készen. Majd holnap.

-És azt szeretnéd, ha nem szólnék neki, hogy itt vagy?

-Megtennéd?-néztem rá könyörgőn.

-Meg.-sóhajtott. 

-Köszönöm!-öleltem meg.

Másnap hullamódra járkáltam,amit meg is jegyzett Logan. Olyan 11 felé járhatott az idő, és Logan-nel épp filmet néztünk, amikor Li bekiáltott nekem. Felálltam az ágyamról, és kimentem. Az ajtóhoz libbentem, majd kinyitottam azt. Az illető szinte azonnal megragadta a kezem, és magához húzva, ajkaimra tapadt. Hirtelen ért ez, teljesen lefagytam. Elhúzódtam tőle, és szembetaláltam magam Ashton vigyorgó képével.

-Luke mondta el?-kérdeztem.

-Nem. Csak annyit mondott, hogy már itt vagytok.

-Honnan tudtad, melyik hotelben szálltunk meg?

-Csak itt volt ekkora tömeg.

-Igaz. De miért jöttél ide? Nem kellett volna.

-Megint kezded? Nem érdekel mit kellett volna, vagy nem, én itt vagyok, és nem érdekel semmi. Hónapok óta nem láttalak, és kibaszottul hiányoztál. Csak annyit akarok, hogy legalább egy órát velem tölts,mert már beleőrülök a hiányodba.

-Itt leszünk egy hétig, lesz időnk. De most nem jó, mert mennünk kell nemsoká próbára.

-És holnap?

-Nem tudom. Szoros a beosztásunk, és megyünk más helyre is, például haza. Hónapok óta nem jártam már otthon, és tudod London nagyon messze van onnan. Pár napot ott leszünk, pihenünk, aztán indulunk vissza Angliába.

-Azért… szakítasz majd rám időt, ugye?

-Persze.-ígértem meg.-Mindenképpen fogok.

Sajnos olyan szoros időbeosztásunk volt, hogy semmire nem volt időnk. Interjúk, fotózások, koncertek, egész nap. Amikor volt pár perc szabadidőnk, vagy aludtunk, vagy a rajongóknak bohóckodtunk képeken, videókon, vagy csak szövegben. Aztán végre eljött a nap, amikor indultunk drága, egyetlen szülővárosunkba. A hét, amit ott töltünk elég laza lesz szerencsére, szóval ott végre kifújhatjuk magunkat. Első nap lesz egy interjú, a helyi rádióban, majd este koncert, aztán három szabadnap, majd még egy koncert, aztán másnap indulunk tovább.

-Heló mindenkinek! Hogy telik eddig a napotok? Nos nemsokára megtudhatjátok hogyan telnek a napjaik a híres CME-nek, ugyanis mindhárman itt ülnek velem szemben, és fülig érő vigyorral várják a kérdéseket. De mindenekelőtt hallgassuk meg egyik csodás számukat, melyhez nemrég készült videoklip.

Amint vége lett a dalnak, elkezdődött a szokásos kérdésekre válaszolgatás, majd pár rajongót kapcsoltak be az adásba.

-És hogyan jutott eszetekbe ez az ötlet?-kérdezte a műsorvezető az új klippünkről.

-Ez egy nagyon vicces történet.-kezdte Kenzie.-Az ötlet úgy született, hogy éppen egy vígjátékot néztünk, és az egyik jelenet annyira megtetszett, hogy arra gondoltunk „Na ennek benne kell lennie a következő videónkban!”. Persze  kicsit megváltoztattuk, de szerintem pont hozzánk illik.

-Ugyan olyan idióta, elcseszett valami, mint mi.-vágott közbe Li.

-Persze engem kivéve.-fényeztem az egómat.

-Aha. Az a kis porszemnyi önbizalmad mondatja ezt veled?-nézett rám összeszűkített szemekkel Li.

-Annak a porszemnek nagyobb az IQ-ja, mint neked.-vigyorogtam rá.

-Lányok!-kiáltott fel Kenzie.-Ne itt mutassátok meg mennyire idióták vagytok, ez élőben megy. Nem tudják kivágni.

-Bocsánat.-hajtottunk le a fejünket.

Ezután hangpróbára mentünk, és mire azzal végeztünk –Kenzie folyton belehápogott a mikrofonba, Li megkergetett az egyik dobverőmmel, én meg ezt megunva ráültem, és elfogyasztottam egy banánt-, már csak egy óra volt a koncertig. Az az egy óra is hamar letelt, és a kezdés előtti percben nem hallottam semmi mást, csak a rajongók sikítását. Őszintén megmondva, először nagyon fájt a fülem, és azt hittem beszakad a dobhártyám, most viszont nem tudnék nélküle élni. Ez ad erőt egy koncert előtt, hogy olyan beleéléssel csináljam, amilyennel csak tudom.

-Remélem mindenki felkészült élete legjobb éjjelére! Mert most olyan bulit csapunk, hogy azt hetven év múlva is emlegetni fogjátok. Vagy nem, majd meglátjátok. De kezdjünk is bele.

Fantasztikus újra itthon játszani. Olyan energia szabadult fel bennünk, amit rég éreztünk. És ez tuti eltart majd a turné végéig. Olyan másfél óra, két liter víz és egy tönkrement pólóval később, szusszantunk egyet. És amikor minden jó és nyugodt, jön a meglepetés!

-Ha már minden ilyen szép és jó, akkor jöjjön egy kis meglepetés.-szólalt meg Li.

-Egy világ rajong értük. Egy világ hever a lábuk előtt. Egy világ kántálja a dalaikat. Itt és most, a színpadon mellettünk…a 30 Seconds to Mars!

-Az más te hülye.-csapta tarkón Elisa.-Kenzie úgy akarta mondani, hogy a 5 Seconds of Summer.

A visszafojtott nevetésből hatalmas sikításvihar zendült végig az arénán. A négy srác nevetve jött fel a színpadra, és végigölelgettek minket.

-Remélem most már lesz időd.-suttogta a fülembe Ash, amikor megölelt.

-Lesz.

Örök űr a szívemben, amit csak a baromságaik tudnak kitölteni.

Halo! Tudom, elkéstem egy héttel és egy nappal, de mentségemre szóljon, hogy Star Wars-t néztem, és mindenki tudja, hogy minden idők legjobb sci-fi filmjét nem lehet nem nézni... Szóval bocsánat. De itt a rész -vagy is nem rész, hanem olyan amolyan átkötő fejezet. Azért remélem tetszeni fog! 

-Több millió ember előtt fellépni egy turnén, fantasztikus . Nem számítottunk ennyi emberre, max pár százra. De ezrek jöttek el megnézni minket, és fantasztikus bulikat csaptunk.-mondta Li. Egy interjú elején vagyunk, ahol a turnénk eddigi részéről nyilatkozunk.

-Szóval ti úgy fogjátok fel a koncerteket, mint egy bulit?-jegyzetelt szorgosan s riporternő.

-Tulajdonképpen igen. Tudja,  ha zenélhetünk az nekünk maga az élet. És az, hogy ezt olyan embereknek csináljuk, akik szeretik a zenénket, még jobbá teszi. A rajongók olyanok, mintha a családunk lennének, hisz ott vannak velünk a jóban, és a rosszban is.-fejtette túl Kenzie. Hát, körülbelül mint mindig. Nem tud keveset beszélni.

-Értem. És mit szerettek a rajongókban a legjobban?

-Mindent.-mondtuk egyszerre.

-Úgy értjük, hogy a rajongók nélkül egy előadó sem tartana ott, ahol most. Nekik köszönhetjük, hogy ezt csináljuk most. Mert ha ők nem támogatnának minket, nem lennénk itt.-feleltem most én.-Az, hogy egy fáradt utazás után odamegyünk hozzájuk, beszélünk velük, képet csinálunk, meg minden, nekünk is jót tesz. Olyankor felébredünk a nehézségekből, és a jó oldalát látjuk ennek. A rajongók bátorítása segít túlélni a nehézségeket. És szerintem minden zenész és színész nevében beszélek, ha azt mondom, hogy tartozunk az embereknek, akik megveszik a lemezünk, megnézik a filmjeink. Mert nélkülük nem dolgozhatnánk, nem csinálhatnánk azt, amit szeretünk. Igaz, van amikor túllépnek egy határt, és őrültségeket csinálnak…

-Például felhajítanak egy alsónadrágot  a színpadra?-vágott közbe Kenzie.

-Vagy megkérik a kezed?-kontrázott rá Li.

-Igen. Vagy amikor bántják azt, akit szeretsz. Az az igazi rajongó, aki elfogadja a barátod/barátnőd, mert nekik az a fontos, hogy te boldog légy. Hisz mennyi ilyen van a hírekben? A párok azért mennek szét, mert nem bírják a sok bántást, és inkább szenvednek ők, minthogy a rajongók szíve törjön össze.

-Veletek is ez történt?-csapott le egyből a témára.-Ashton-nal is ezért szakítottatok?

-Ez bonyolult. Ott volt a költözés is. Úgy gondoltuk a távkapcsolat nem működne.

-Tudom, hogy ezerszer megkérdezték már, de a repülőtéren történtek egyértelműek voltak. Aztán rá egy hónapra Londonba utazott. Azóta nem is találkoztatok?

-Nem találkoztunk. Beszélni sem volt időnk, mert nekik elkezdődött a turné, mi is elkezdtünk készülődni, így elfoglaltak voltunk. De szerintem nyugodtan mondhatom, hogy barátok maradtunk, ahogy a többi fiúval is.

-Oh, hogy hiányzik a hülyeségük.-tette kezét a szívére Kenzie.-Örök űr a szívemben, amit csak a baromságaik tudnak kitölteni.

-Szerintem ne menj színésznek.-paskoltam meg a vállát.

-Kösz. De azért nem is volt rossz! Most mondd meg neki Li.-fordult vigyorgó bandatársunk felé.-Ch. Kösz.

-Szerintem térjünk vissza a turnéhoz.-javasolta Elisa.

-Rendben. Meséljetek a show mögött rejlő kemény munkáról. Milyen egy ilyen turné másik oldalán lenni?

-Hm… Mindenképpen azt mondanám, hogy rengeteg munka kell ehhez. Rengeteg ember dolgozik a háttérben. A világosítók, a hangosítók, a fodrászok, a stylistok, vagy akár a színpadépítők is fontos részei a koncerteknek. Nélkülük nem menne semmi.-sorolta fel a fontosabb embereket Kenzie. Persze mindenki ugyanolyan fontos!

-A turnémenedzserek is nehéz munkát végeznek, hisz ők felelnek a pontosságért, hogy mindenhol pontosan ott legyünk, hogy miden jól menjen. Ránk is kell figyelni, mert elég vadak tudunk lenni. Logan mondjuk ezért lenne itt!-nevettem fel.-Csak lélekben még ő is gyerek, így legtöbbször ő is benne van a hülyeségekben.

-Megvan!-kiáltott fel Li.-Eszembe jutottak a legfontosabb emberek.

-Kitalálom. Csak nem mi?

-Nem vagy vicces.-nézett szúrósan Kenzie-re.-A hangszeresek. Nincs olyan koncert, amikor ne törne el Charlie dobja, szakadna el akár egy húr, vagy –meredek helyzetekben- egy-egy ruhadarab.

-Tényleg! Múltkor is ez volt. Nekem elszakadt a pólóm –a hátulján egy hatalmas lyuk tátongott-, Li-nek meg egy húrja adta be a kulcsot. Azelőtt meg Charlie széke tört el.

-Öhm.. Kenzie. Az a dobverőm volt. Majdnem fejen találtalak vele.-húztam el a számat.

-Oh, ja tényleg. Hé! Máskor ne felém célozz vele.-szegezte rám mutatóujját.

-Bocsi! Véletlen volt.-emeltem fel a kezeim védekezésképpen.

-Úgy hallom veszélyes lehet egy ilyen koncert.

-Ugyan. Van az így. A rajongók élvezik az ilyen vicces helyzeteket. Amikor elfelejtjük melyik dal jön, vagy épp a szöveg megy ki a fejünkből. De olyan is volt, hogy megcsúsztunk, elestünk, vagy amikor Washingtonban volt az első fellépésünk, és Li hátsófelén rúgta Kenziet a szólója közepén, ő  meg belesikított a mikrofonba. Aztán hülye fejeket vágott neki, szegény meg tök hamisan énekelt.-meséltem el a fővárosban történteket.

-Annyira nem is voltam hamis.-húzta fel az orrát Kenzie.

-Dehogynem.-ellenkeztünk Li-vel egyszerre.

-Lányok, a rajongók biztos nagyon fogják élvezni a kis élménybeszámolókat, de sajnos egyre fogy az időnk, szóval nem lenne gond, ha folytatnánk?

-Bocsánat.

-Semmi baj. Nos.. Milyen érzés több száz rajongó előtt fellépni nap mint nap?

-Fantasztikus. Az az energia, amit a rajongók közvetítenek felénk, egyszerűen… Nehéz szavakba önteni azt az érzést.

-Olyan..-vágtam közbe.-..mintha be lennénk állva! Mármint… az a hihetetlen érzés, amikor szárnyalsz a zenében, hasonló lehet a drogozáshoz. Mert ha arra egyszer rászoksz, nehéz leállni vele. Most ez pont ugyanolyan. Nem tudjuk, hogy le tudnánk e állni vele. Az életünk része lett.

-Érződik a hangotokban az a mérhetetlen szeretet mind a zenélés, mind a rajongók iránt.

Ez természetes. Ha mondhatom így, szerelmesek vagyunk a zenébe. Zene nélkül nem léteznénk. Mindenkinek szüksége van a zenére. Legyen szó komolyzenéről, pop-ról, rock-ról, vagy bármiről. A zene az egyetlen dolog, amit nem lehet megsemmisíteni. –vontam vállat.-A zene lételem. Mint a levegő. Sokaknak a zene az egyetlen menedék. Van aki a zenének köszönheti az életét. Mi is. Ha nem lett volna a zene, talán sose ismerjük meg egymást. Akkor nem találkoztunk volta azzal a rengeteg csodás emberrel.

-A zene az élet nekünk. A legfontosabb dolog, és ezt mindenki tudja rólunk. A családunk, a barátaink, a szeretteink, mind tapasztalták már, mit meg nem teszünk a zenéért.-folytatta gondolatmenetem Li.

-Merthogy képesek vagyunk egész éjjel a gitárral a kezünkben gyakorolni, csakhogy tökéletes legyen. Persze sose sikerül tökéletesre. Emlékszem, volt olyan, hogy két teljes napig nem aludtunk, nem ettünk, csak zenéltünk, és a végén úgy kellett kényszeríteni minket, hogy menjünk aludni.

-Rendben lányok. A gép csakis ránk vár, szóval siessünk.-sürgetett minket Ann.

-Irány HAZA!!!-kiáltották.

-Irány haza.-erőltettem magamra egy mosolyt.-Irány egy nehéz hét…-motyogtam magamnak.

-Végre hónapok múltán visszatérhetünk oda, ahol elkezdődött minden.-áradozott Li.

Király… Már ami.