Szerintem egy könyvet kitöltene csak a szemedről való áradozása.

Itt is vagyok! Kicsit fáradtan ugyan, de meghoztam a részt. Hát... elég... Majd meglátjátok milyen lett. Viszont örülök, mert túlléptük a 300 oldalmegjelenítést! Köszönöm mindenkinek!!!
Akkor egy kis zeneajánló: Holding on and letting go (Egyébként nem szeretem a Vámpírnaplókat, és egy részt sem láttam, de majd egyszer meg akarom nézni.)

London csodálatos. Bár eddig nem mentem sok helyre, amit eddig láttam gyönyörű. A csajok próbálnak összekapni, de nem nagyon sikerül. Egyedül akkor volt bennem élet, amikor a rajongókkal találkoztunk. Sose hittem volna, hogy ennyi rajongónk van… Ha ezerszer nem írtam le a nevem, egyszer sem. Imádni valóak mind, és jó látni, hogy ennyit számít nekik a zenénk, és az, hogy saját magunkat adjuk.

-Imádlak titeket! A ti zenétek segített mosolyogni akkor is, amikor a legrosszabb napom volt.-ölelt meg egy 14 év körüli lány.

Az ilyen szavak segítenek abban, hogy nap mint nap felkeljek, és tegyem a dolgom. A rajongóink azok, akik tartják bennem az életet. Ők azok, akik miatt csinálom amit kell. Ash… vele napok óta nem beszéltem, ahogy egyikükkel sem. Nagyon hiányoznak nekem, és a lányoknak is. Logan kezelése elkezdődött, és a doki szerint jók a kilátások. Felettébb vidám voltam aznap –miután kiidegeskedtem magam. Anya és apa is megnyugodtak, ahogy minden szülő. A ház egyszerűen fantasztikus. Hatalmas, így mind elférünk benne. A szobám fantasztikus lett, mert úgy alakítottam ki, hogy olyan legyen, mint egy mini könyves zug. Li maradt most is a kifinomult, rendezett önmagánál, míg Kenzie…Kenzie is önmaga maradt. Ám a közös fürdőn nem változtattak. Na nem baj!

Tudom mire gondoltok most. Mi van Ethan-nel? Ő jó barátom lett, bár csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. És igen, mindent elmondtam neki. Szerencsére megértő volt, és nem haragudott. Viszont az éjszakai beszélgetéseink –időeltolódás- jót tesznek, hisz lelket önt belém. Találkozott egy lánnyal, akivel összemelegedett, és elhívta randira. Örülök a boldogságának, ugyanis azt mondta talán ő lesz az. A neve Sophie, barna hullámos haja van, türkizkék szeme, és cuki gödröcskéi. Amikor küldött róla egy képet, azonnal irigykedni kezdtem, mert nagyon szép lány. És kedves is!

-Charlie, ő Sophie. Sophie, ő a színes fejű haverom, Charlie.

-Szia!-integetett a kamerába.-Ethan rengeteget mesélt rólad. És mellesleg imádom a bandád.

-Szóval rajongó vagy? Legalább az ízlésed jó.-vicceltem.-Bocsi, csak vicc volt. Egyébként rólam mesélt sokat? Hallanod kellett volna rólad milyen hosszasan mesélt. Szerintem egy könyvet kitöltene csak a szemedről való áradozása.

Ethan jól láthatóan elpirult, mire mi összevigyorogtunk. Sophie megpuszilta barátját –igen, tegnap megkérte hogy legyen a barátnője-, én pedig mosolyogva figyeltem a cuki párost. Vajon mi is ilyenek lennénk Ashton-nal, ha nem kell elköltöznünk? Vagy akkor nem is mondta volna el soha, hogy mit érez irántam?

-Charlie. Ne gondolj már rá ennyit! Ez kezd egészségtelen lenni!-nézett aggódóan a kamerába Ethan.

-Mintha te nem gondolnál minden pillanatban Sophie-ra.-forgattam meg a szemem.

Egy fél órát beszélgettünk még, de a végén már majd bealudtam, szóval elköszöntek, és elküldtek szunyálni. De nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam össze-vissza. Olvasni is próbáltam, de nem tudtam koncentrálni, amire akkor jöttem rá, amikor már hatodjára olvastam ugyanazt a sort, és még mindig nem fogtam fel. Végül a füzetem vettem elő, és próbáltam összeszedni a gondolataim, hogy rímekké álljon össze.

-Rendben, lányok. Ma lesz egy interjútok, aztán egy fotózás, majd koncert.-sorolta Ann.

Interjú. Remek, megint én leszek terítéken. A fotózás már kicsit jobb, mert nem kell dumálni. A koncert lesz a nap fénypontja, mert… mert egyértelműen a koncertek a legjobbak a világon.

-Kezdhetjük?-kérdezte a nő, aki meginterjúvol minket. Bólintottunk egyet, jelezve beleegyezésünk.-Akkor kezdjük. Hogy tetszik eddig London?

-Fantasztikus!-kezdte Li.-Csodálatos város, csodálatos helyekkel, csodálatos emberekkel. A buszok nagyon tetszenek, és biztos a látványosságok is szépek, csak sajnos még nem volt alkalmunk megnézni. De amint lesz rá időnk, az első dolgunk lesz elmenni mindenhová.

-Sajnálatos, hogy még nem láttátok őket, viszont örülök, hogy jól érzitek magatokat itt. És milyen a munka? Keményebb, mint Sidney-ben volt?

-A munka sose kemény. Legalább is nem nekünk, mert mi azok vagyunk, akik egész éjjel fennmaradnak, csakhogy minden tökéletes legyen. Mi magunk vagyunk a kemény munka.-mondta Kinzie.

-Azért néha pihenni is kell. Hogyan töltitek a szabadidőtöket?

-Én általában Dan-nel beszélek, amikor van rá lehetőség. Vagy megnézünk egy filmet, hárman, esetleg segítek anyának takarítani, főzni, ilyenek.-vont vállat Li.

-Én is szoktam segíteni anyának, vagy épp apának. A filmezés pedig alap dolog.-karolta át Li-t, Kenzie.

-Én olvasni szoktam. Vagy dalokat írni. Attól függ milyen kedvem van.-szólaltam meg most először.

-Igen, hallottam, hogy imádsz olvasni. Igaz, hogy a szobád olyan, mint egy könyvtár?-nézett rám kérdőn a nő. Mondta a nevét, de nem nagyon figyeltem, így el is felejtettem.

-Igen. Sok könyvem van, szóval gondoltam milyen lenne, ha olyan lenne, akár egy könyvtár. Mini, magán könyvtár.-magyaráztam.

-Nagyon jól hangzik.-bólogatott. Nem nagyon érdekelhette, az látszott rajta.-Térjünk át a kényes témára. Hogy álltok a kapcsolatokkal?

-Szingli.-emelte fel a kezét Kenzie.-És az is maradok.

-Én jól megvagyok Dan-nel. Bár nagyon hiányzik. Amikor csak tudunk utazunk a másikhoz.

Mosolyogva figyelte Kenzie és Li mondandóját, majd tekintete rám vándorolt. Én lehajtott fejjel ültem, és csendben, meg sem mukkanva ültem a széken.-Charlie…?

∞

                                                                                                                                                           

Fájdalom. Szomorúság. Bánat. Ezeket érzem mióta Charlie felszállt a gépre. A munka az egyetlen ami eltereli a figyelmem. A rajongók tudnak csak mosolyt csalni az arcomra, de amint hazaérünk újra szomorú leszek, és kedvetlen. A srácok próbálnak életet önteni belém, de… nem megy.

Tudom, hogy el kellene engednem. Elfelejtenem. Felfognom hogy már nincs itt, hanem mérföldekre tőlem, egy másik kontinensen, ahol új lehetőségek várnak rá. Tudom, hogy jobb neki ott. De hiányzik. Hiányzik az az idő amit együtt töltöttünk. A beszélgetéseink, akár a komoly, akár a komolytalanok. A sok hülyéskedés, a sok nevetés. Mindig számíthattunk egymásra. Ott voltunk a legrosszabb pillanatokban is. De most már nem. Hisz nem is beszéltünk mióta elmentek.Nem hívott, nem keresett. Jó, mondjuk én sem.

-Ash! A lányok mennek a tv-ben!-kiáltott ki a konyhába Calum. A tányérom felkapva átvonultam a nappaliba, és leültem a kanapéra, ahol Cal és Luke terpeszkedett, Mikey meg gondolom a szobájában van. A képernyőre szegeztem a tekintetem, így nem is vettem észre, hogy Cal elcsente a fél szendvicsem. Charlie-t meglátva nagyon nem is érdekelt, inkább rá koncentráltam. Olyan régen nem láttam már, nem hallottam már a hangját élőben –bár a tv-ben, de élőben megy az interjú. Beszéltek Londonról, a munkáról –illetve Elisa és Kenzie beszélt, Ő meg néha hümmögött, vagy csendben bólintott egyet. Aztán jött a kérdés. Feszülten figyeltük a készüléket, nehogy lemaradjunk bármiről is.

-Szingli.-jelentette ki könnyedén.

Megrökönyödve néztem a tv-re, még pislogni is elfelejtettem. Ilyen egyszerűen túllépett volna? Ennyi idő elég volt elfelejteni engem? Ha neki ment, nekem miért nem?