Sose. És egyszer tuti ez lesz a vesztem…

Itt az új fejezet! Nagyon meg vagyok vele elégedve, szóval remélem nektek is elnyeri tetszéseteket. Váltottam kicsit, és Ashton szemszögéből is írtam. Belátást engedtem a tudatába, és az érzéseibe.
Hír: A Luke-os blogomra felkerült az első fejezet. Ha még nem láttátok, itt az idő benézni! Katt!
U.I.: Most kivételesen ajánlanék egy számot, amit az írás alatt hallgattam. Imádom magát az előadót is, és a számot is. Dear Darlin'

A telefon puffanással jelezte a padlóval való találkozást, míg könnyeim minden hang nélkül értek földet. Maria azonnal a telefonom után nyúlt, míg a lányok hozzám rohantak.

-Charlie. Nyugodj meg. Semmi baj.-nyugtatott Li.

-Már hogy ne lenne.-sírtam. Mindketten szorosan megöleltek, és nyugtatni próbáltak. Maria közben anyával beszélt, de annyit hallottam, hogy azt mondja sietünk. Persze, hogy sietünk!-Nem kell jönnötök. Pihenjetek. Majd holnap utánam jöttök.-álltam fel.

-De hogy jutsz el haza?-tette fel a remek kérdést Kenzie.

-Majd én elviszem.-montda Ash.-És nincs ellenkezés.

Felkaptam a táskám –nem olyan csajos izé, hanem egy sima oldaltáska, amiben a fontos dolgokat tartom-, majd a telefonomat zsebre vágva kiviharzottam az ajtón. Egész úton csendben, magamba roskadva bámultam ki az ablakon. Mi mást kellett volna tennem?

Amint a kórházba értünk kipattantam a kocsiból, és csapot-papot otthagyva rohantam a recepcióhoz.

-Üdv. Robert Mall lánya vagyok. Hol van?

-Még bent van a műtőben. Második emelet, a lift pedig arra van.-mutatott jobbra. Nekem jobbra. Elindultam a liftez, ami persze pont az orom előtt csukódott be. Nyomdafestéket nem tűrő káromkodások közepette vettem célba a lépcsőt. Felkaptattam a második emeletre, ahol egyből anyát láttam meg, egy olyan kórházi széken. Odafutottam hozzá, és –bár kicsit kifulladva- a nyakába vetettem magam. Kétségbeesetten szorított magához, én pedig a hátát simogattam.

-Itt vagyok. Minden rendben lesz.-suttogtam félig magamnak is.-Mi történt?

-Apád esti műszakon volt. Riasztották valami rabláshoz. Az egyik pedig meglőtte apád. A mentősök azonnal behozták, de még mindig semmi. Az orvosok műtik, és semmit nem tudok. De az egyik nővér azt mondta nemsoká végeznek. Akkor többet tudunk majd.

∞

Charlie berohant az épületbe, én pedig leparkoltam a kocsit. Megfogtam a táskáját, és felemeltem. Sajnos nyitva volt, és pont az alját fogtam, szóval minden kiborult belőle. Sóhajtva kezdtem visszapakolni bele a dolgokat. Egy vastag könyv, egy kicsit keskenyebb könyv, egy CD, egy boríték, egy fülhallgató és egy füzet. A füzet ki volt nyitva, és láttam, hogy a dalszövegeit írja bele. Akaratlanul is elolvastam pár sort, de nem bírtam megállni, és az egész dalt elolvastam. De azt kívántam, bár ne olvastam volna el.

Charlie és az anyukája éppen egy orvossal beszéltek, így csak csendben álltam a székeknél. Amikor végeztek odajöttek hozzám. Bemutatkoztam illedelmesen, Karen pedig megszorongatott. Oké… Charlie leroskadt a földre, amint a kórterem elé értünk, ahol az apja volt. Karen a székre ült, én pedig nem hagyhattam, hogy Charlie a földön üljön, így a pulcsimat leterítettem a padlóra, és Charliet az ölembe húztam. Arcát a mellkasomba fúrva sírt tovább, átáztatva a pólóm. De nem zavart, hisz ez volt most a legkisebb gond. Nyugtatólag a hátát simogattam. Kezdett megnyugodni, és pár perc elteltével már aludt. Halkan szuszogott az ölemben, míg én nyugodt arcát tanulmányoztam. Álmában legalább gondtalan.

-Köszönöm.-szólalt meg Karen.

-Mit?-néztem rá értetlenül.

-Hogy vagy neki. Nem tudom mi lenne, ha nem lennél mellette.-nézett az ölemben alvó lányra. Szemei szeretettel pásztázták a vonásait, majd rám vezette őket.-Látom azt a mérhetetlen szerelmet a tekintetetekben, amikor egymásra néztek.

Az övében maximum a baráti szeretetet láthatja. Sose fogja viszonozni az érzéseim. Kár törnöm magam, de egyszerűen nem tudok továbblépni, mert mindig rá gondolok.

-A hazugságot nem szeretem, de amint megláttalak titeket, tudtam, hogy boldoggá fogod tenni Charliet.

-Elmondta?-kérdeztem kicsit meglepetten.

-Úgy ismerem, mint a tenyerem. És hiába nem az én vérem, attól még a lányom.-Hangjában csak a színtiszta szeretet volt, egy csöppnyi büszkeséggel. Csodálatos, ahogy sajátjaként nevelte fel, pedig más gyermekét nem lehet könnyen elfogadni.

-Viszont én attól félek, sose fogja viszonozni. Hisz csak egy barátot lát bennem, és amúgy is… Valaki más tetszik neki. Még egy dalt is írt neki!-nevettem fel keserűen.

-Biztos, hogy neki szól? Nem lehet, hogy titkon neked írta, csak fél a saját érzéseitől?

-Nem hiszem. Megmondta, hogy ezt nem akarja folytatni, mert így nem lehet vele. Vele, nem velem.-emlékeztem vissza arra a beszélgetésre.

„-Ash. Én nem akarom ezt. Megérdemlik a rajongók, hogy őszinték, legyünk. Mi is megérdemeljük, hogy boldogok legyünk, ami nem fog menni, ha ebben a kényszerkapcsolatban élünk. Ez így nem jó senkinek.

-Szóval „szakítani” akarsz?-kérdeztem tettetett érdektelenséggel.

-Nem tudom.-sóhajtott.-Mi mást tehetnénk? Élünk tovább hazudozva? Neked ez tényleg jó? Nem hiszem. A rajongók nem érdemlik meg ezt.

-Igazad van. Holnap beszélünk a menedzsmenttel, és megoldjuk.”

Elmosolyodott, majd sóhajtva lehunyta szemét és megrázta a fejét.-Higgy az igaz szerelemben. És ha kitartasz mellette, megtalál majd.

Ez most mit akar jelenteni? Mindegy. Várok. Úgy sem tehetek semmi mást. Ha a sors egymásnak teremtett minket, akkor úgyis együtt leszünk. Charlie mocorogni kezdett, de csak morgott valamit, és tovább aludt. Megmosolyogtatott tette, mert mindig ezt csinálja. Múltkor is, amikor nálunk aludt.

„A film amit néztünk nem volt nagy szám. Persze voltak benne olyan részek, amikor szépen teleraktuk a gatyánkat, de Charlie úgy látszik nem nagyon fél, mert bealudt. Bár lehet, hogy minket unt meg, és azt, hogy Mike úgy sikít, mint egy csaj. Viszont elég mélyen aludhatott, ugyanis nem nagyon kelt fel semmi hangra. A film végénél volt az az ijesztő zene, amikor Charlie megfordult, és hangos puffanással a földön landolt. Természetesen mi frászt kaptunk, és egymáson átmászva próbáltuk felkapcsolni a villanyt. Amint ezzel megvoltunk, visszaültünk a kanapéra, és azon veszekedtünk, hogy ki ébressze fel a földön fekvő lányt. És mivel mind tudtuk, hogy nem szereti ha felkeltik, így ez a feladat nem volt túl hálás. Végül egy egyhangú-inkább háromhangú-döntés alapján én voltam a szerencsé…tlen. Én zseni kitaláltam , hogy nem fogom felkelteni, hanem felviszem, és ágyba dugom. Így hát felkaptam Charliet, és elindultam a szobám felé. Útközbe majdnem elejtettem a mocorgása miatt, és majdnem levertem egy vázát is, mert a frász kerülgetett, amikor megszólalt-persze álmában. Szóval a pofonegyszerű út után végre leraktam az ágyamra, a –mellékesen még mindig alvó- lányt. Betakartam, majd kiosontam a szobából, vissza a  srácokhoz. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőm, és lehuppantam a kanapé üres részére.

-Soha többet nem csinálok ilyet.-jelentettem ki.”

Sok szép emlékünk van, de egyik sem olyan, mint a szerelmespároknál. Inkább barátok vagyunk. Jó barátok, akik a világnak azt hazudják, hogy szerelmesek. Igaza van Charlienak. Ez így nem mehet tovább. Nem jó senkinek ez. Szenved, mert hozzám van kötve, én szenvedek, mert nem lehet úgy az enyém. Mert hülye voltam, és beleszerettem, amikor nem kellett volna. De mikor csinálom én azt, amit kellene? Sose. És egyszer tuti ez lesz a vesztem…