Azt hiszem eltörtem a lábam.

Meghoztam a harmadik fejezetet! Este 10-kor a fiúk élőben fognak jelentkezni ezen a címen. Én már nagyon várom. Ti is? 
Történik egy-két dolog, ami meg fogja bonyolítani a történetet-és őszintén mondom, hogy csak tegnap jutott eszembe a duett-es dolog. Tartogatok még egy, s mást. Remélem tetszeni fog.
Még egy dolog: Pénteken kijött az első albumuk!!!Én már vagy hatszor meghallgattam még másnap, amikor felkerült. Imádom!    De nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!

Hirtelen egy nagy házban találtam magam. Nem tudom hol, vagy miért, egyszerűen csak itt vagyok. Hangok szűrődtek ki valahonnan, én pedig kíváncsiságomban elindultam a hangok felé. Beléptem a szobába, amely első ránézésre egy nappali. Elhaladtam egy tükör előtt, és amikor belenéztem, magamat láttam, de valahogy mégsem. A hajam barnán omlott a vállamra, és egy szürke póló volt rajtam egy farmerrel. Ez én vagyok? Beléptem a helyiségbe, ahol ott voltak a szüleim, a tesóm, a lányok-eredeti hajszínnel-, és meglepetésemre a 5SOS srácok is. Mindenki mosollyal az arcán fogadott engem. Ash felállt és idelépett hozzám, majd puszit nyomott a számra (???) és odahúzott a kanapéra. Most mi van? Összezavarodottan néztem körbe a sok mosolygó emberkén, mert halvány lila fogalmam nem volt minek is van itt mindenki. És miért vagyunk ilyen idétlenül felöltözve a lányokkal? És mi a jó büdös istenért barna a hajam? Utálom a színét! Olyan unalmasan…unalmas. Az egyik pillanatban még ültem, a másikban pedig már álltam. Kikerekedett szemekkel néztem az előttem térdelő fiút. Mi van?!

-Sokat gondolkoztam, hogy mikor lenne megfelelő az idő. De nem tudok várni addig. Szeretlek, és én lennék a világon a legboldogabb, ha a feleségem lennél. Hozzám jössz?

Sikítva ültem fel az ágyamban. Mi a franc volt ez? Na jó, most totál beparáztam. Én komolyan ilyet álmodtam? Mi van velem? Sose álmodom rosszat. Akkor most miért?

-Charlie. Jól vagy?-kérdezte aggódóan Ash.

-Igen. Csak rosszat álmodtam. Ennyi. Jól vagyok. Miért ne lennék jól? Minden a legnagyobb rendben. Nincs semmi baj, mert az élet szép, a hajam színes, a ruháim nem unalmasan egyszerűek, nincs gyűrű az ujjamon és minden a legnagyobb rendben!-hadartam magamat győzködve.

-Biztos?-ült le az ágyam szélére.

-Igen. Azt hiszem. Talán. Nem biztos. Nem.

Ez aztán a határozottság… Maga vagyok a magabiztosság! Ja, mégsem. Nagy levegőt vettem, és lassan kifújtam azt. Megráztam a fejem és beletúrtam a hajamba.

-Nem tudom miért álmodtam rosszat. Sose történt még ilyen. Vagy ha igen, akkor sem ilyen. És… akkor itt volt Logan. De most nincs itt. Egyedül vagyok. Mint mindig.-hajtottam le a fejem.

-Nem vagy egyedül. Csak szólj és a világ másik feléről is idejövök ha kell.-ölelt meg.

-Köszönöm.-öleltem vissza.

-Elmondod  mit álmodtál?-kérte halkan. Próbált tapintatos lenni, amit most nagyra értékeltem.

-Nem beszélhetnénk másról? Valamiről…bármiről.

-Rendben. Miért pont zöld a hajad?

-Hm…Nem tudom. Most feltűnési rohamot kaptam. Lehet, hogy holnap már full kéken, vagy lilán, esetleg egyéb színeken pompázok. Ez a hangulatomtól függ.-magyaráztam.

-És hogy is kezdődött ez az egész?

Nevetve meséltem el neki a haj-minden-színben sztorit, amin ő is nevetett. De a fáradtság közbeszólt, így -megint- aludni kényszerültünk.

Másnap reggel mindenki a konyhában ült, és megbeszéltük a programot. Stúdió, ahol felvesszük az utolsó dalokat, a zenei alapot pedig tökéletesítjük-én meg a profi producer-, aztán ebédelünk, és irány vissza a stúdióba. Megreggeliztünk, majd elindultunk.

-Én belevetem magam a munkába.-huppantam le a „székembe”.-Szia Mike!-köszöntem a mellettem lévő széken elterpeszkedő srácot. Intett egyet üdvözlésképp. Nem túl beszédes fazon.

Belevetettük magunkat a munkába. Elisa bent állt a fülkébe, és a dalt énekelte. Kenzie a büfébe ment valami harapnivalóért, hisz már vagy hat órája itt vagyunk. Én a keverőpult mögött voltam, és Mike „jobbkeze”-ként tevékenykedtem.

-Zaba.-kiáltotta Kenzie, és az ölembe dobott egy szendvicset. Mivel a felvétel nem állhat le a közepén, azt még végigénekelte, majd kijött, és Kenzie mellé leülve a kanapéra, nekilátott a szendvicsének. Én csak félreraktam azt,és folytattam a munkát.

-Lányok!-rontott be Valerie. Kíváncsian fordultunk a lihegő nő felé. Gondolom futott.-Képzeljétek, hogy most beszéltem …Taylor Swift menedzserével. Veletek akar énekelni. És idejön, hogy megírjátok a számot, és fel is vegyétek.-újságolta a hírt.

Elisa és Kenzie felpörögve tárgyalták ki, én viszont visszafordultam a pulthoz, és folytattam félbemaradt munkám. Hm…Taylor inkább pop számokat ír, én meg maradok a rock-osabb, kevésbé tutyi-mutyi daloknál. Hogy ebből mi sül ki…

Másnapra beszéltünk meg találkozót, de az esetlegesen becsúszó problémákkal nem számoltunk. A probléma egyszerű. A rajongók felidegesítettek a „Ti tényleg jártok?” kérdésekkel, így mikor hazaértünk, a bokszzsákom kezdtem püfölni- jobb mintha embereket püfölnék, vagy a dobom, mert egyszer már jártam úgy, hogy kiszakadt. Túl erősen rúghattam meg, mert fájni kezdett a lábam.

-Öhm… Szerintem baj van.-bicegtem be a házba. Kínosan elmosolyodtam, és figyeltem mindenki kétségbeesett arcát. Elisa és Kenzie a két oldalamnál fogva kísértek ki a kocsihoz, de nem tudtunk eljutni odáig, mert Ash jelent meg.

-Itt meg mi a franc történik?-kérdezte hülye fejet vágva.

-Azt hiszem eltörtem a lábam.-vontam vállat.

Eltátotta a száját meglepettségében, de azt nem tudom, hogy azért, mert ilyen lazán mondtam, vagy azért, mert eltörtem.

-Miért állunk még mindig itt? Már rég a kórház felé kéne menni!-csattant fel. Hirtelen felkapott, és a kocsi felé igyekezett velem. Elisa beült velem hátulra, míg Kenzie előre Ash mellé.

-Lassíts már, mert esküszöm, hogy megfojtalak, ha nekimész valaminek!-rángattam az ülését.

-Nyugi. De ha nekimegyek valaminek, akkor már nem tudsz megfojtani.

-Nem érdekel. Addig próbálkozom, ameddig újra nem éledsz, és megfojtalak!-kiabáltam.

Szerencsére egyben értünk be a kórházba-már aki. Kerestünk egy orvost, aki hamar megvizsgált. Nem tört el, csak megrepedt, de azért begipszelték. Addig erősködtem, míg járógipszet nem kaptam, és így simán tudtam menni. Nem mondhatjuk le a holnapi találkozót! Ez jó esély lehet a bandának, és nem miattam fogjuk veszni hagyni.

-Legalább nem lett semmi baj!-mondtam.-Nézzük a jó oldalát.

-Ennek van jó oldala? Mi lesz a koncertekkel?-esett kétségbe Li.

-Megoldom. Máskor is törtem már el magam.-forgattam meg a szemem. Ha most pánikrohamot kap, én leütöm a gipszemmel.

Otthon én lettem a szegény kislány, aki nem tud semmit csinálni. Mindenki kiszolgált, pedig csak annyit akartam, hogy békén hagyjanak. Bezzeg amikor kiakartam menni a mosdóba, zengett a ház a lecseszésektől.

-De csak a wc-re megyek ki! Azt akarjátok, hogy felrobbanjon a hólyagom?

Végül megengedték. Anya viszont félóránként telefonált, hogy érdeklődjön az állatpotom miatt. Én meg Logan felől érdeklődtem, szóval mindegy. Ash egész délután mellettem volt. Szó szerint, mert sehova nem engedett egyedül. A délután minden másodpercében ott volt fél méterre maximum(!) tőlem. Ami kicsit kínos volt a wc-s incidensnél…Este hét körül jött az a fenomenális-remélem érzitek a szarkazmust(ami segíti az agy problémamegoldó képességét)-ötlete, miszerint csináljunk twitcamot a rajongóknak. Mondhatom, baromira örültem a dolognak. Aztán csak rávett, így befeküdtünk az ágyamba, és a laptopot az ölünkbe véve, beizzítottuk a kamerát. Elvoltunk vele, válaszolgattunk pár kérdésre, játszottuk a szerelmespárt-ami nem is ment rosszul. Színésznőnek születtem! Na jó, az túlzás, de nem voltam rossz. Olyan nyolc előtt nem sokkal, Maria szólt, hogy kész a vacsora, amin Ash is maradt. Utána hazament-hazaküldtem-, és mindenki elvonult aludni, mert holnap nagy nap lesz. De még mekkora…